A szakállas Noé bácsi megöl egy kisbárányt miután eltűnik a tenger és kikötnek a hajójukkal. Áldozat. Mondja Anya. Láttam a könyvben ahol szépek a képek, de azért ez is Biblia. Egy kicsi bárányt. Pedig most menekült meg mindenki. Vigyáztak az állatokra a hajóban. És aztán a bárány vére mégis kiömlik a földre. Nem szeretem Noét. Nem szerette azt a bárányt. Vagy lehet mérges volt, amiért nem maradt senki más a világon csak ők. De akkor is. Isten biztos sose kérte rá.
Jönnek az elefántok kifelé. Jönnek a kígyók, medvék, tehenek kifelé. Jönnek a bárányok. Megragadják. Lefogják a lábait. Elkapják a fejét. Lefektetik. Kiterítik. Simogatják. Becézik. Kisimitják a torkát. Kimered a szeme. Hol a galamb. Hol az olajág. Kiállt a kés. Tátong a torka. Zubog kifelé a pirosság. Enged a szorítás. Véresek a kezek. Feltörnek a sóhajok.
Nekünk is vannak állataink. Bárányok is. Van egy kicsi is. El kell rejtenem őt. Hátul bújtatom a csipkebogyó mögött. Kötelet kötöttem a bokájára. A kötelet a csipkebogyóra. Kétszer is megcsomóztam. Meg kell értenie, muszáj volt szorosra. Apa keresi őt. Szólongatja. De ő nem úgy mondja a nevét ahogy kell. Az ő szájából másmilyenek a szavak. Én ismerem a bárány nevét, én tudom, hogy kell mondani.
Apa szemében meg olyankor forrong valami. Nekifeszül az ordításnak. Kiszakad az ordítás belőle. Most átlátok rajtad Apa. Nem tudod eltitkolni. A konyhafiókban éjszaka zörögnek a kések. Ők is árulkodnak. És én kiszököm a sötétben hozzá, én menekülök oda. A Bárányomhoz. Vigasztal engem. Én őrizem az álmát. Ő pedig elveszi a világ bűneit.
