Azt mondtad, Budapesten lövik az embereket és a hosszú hajóútról meséltél, alig értettem, hogy mit mondasz, bár nem is azt figyeltem. A szemed után járt a tekintetem, felpattantál a padról, és gesztikulálva kiabáltál. A parkban néhányan odanéztek, ezért visszaültél, és csendesebben folytattad. A terveidet szőtted előttem, mint egy kifeszített háló, aminek a keresztje kész, s te átlóban viszed a fonalát. A szemedben ült valami vonzó, egyszerre nyughatatlan és természetes lelkesedés. A homlokodon redőző ráncokba gyűrted az álmaidat, hogy majd megmutatod a világnak, hogy százszor annyit gyógyítasz meg, mint ahányat agyonlőttek. Arra gondoltam, hogy meghívlak egy kávéra, de nem tudtam, hogyan udvaroljak. Örültem, hogy egyfolytában beszélsz, fiatalabb voltam és kezdő, végül az maradtam.

Akkor láttalak először, mikor apámhoz jöttél, ő intézte az egyetemi átjelentkezésedet. A házatok előtt értelek utol, azt mondtam, beszélek angolul és megmutatom a várost, az egyetem parkig jutottunk.

Mikor utoljára találkoztunk a mamád nem akart beengedni, nem tudta, ki vagyok. - Juli! - kiáltottam. Moraj hallatszott és kinyílt az ajtó. Leültem az ágyad melletti padra, zavarban voltam, mert hallgattál; próbáltál nem köhögni, s én ordítani akartam, hogy orvos leszek. Tenyeredben ült egy kis feszület, s mikor elengedted kezemet, nálam maradt. A reverendát választottam. Öreg vagyok már, de ígérem, elviszem a keresztet Magyarországra, hogy százszor annyit gyógyítson meg, mint ahányat megöltünk.