Fekete bőrcipő kopogott a köveken. Kipp-kopp. A kisfiú bágyadtan sétált haza az iskolából és észre sem vette, hogy az égen gomolyfelhők gyülekeznek. A kisfiú pedig rettegett a vihartól.

Kipp-kopp-kipp-kopp. A kisfiú rohant. Hideg esőcseppek folytak végig az arcán, a ruhája teljesen átázott, és a cipőjében is állt a víz. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Futás közben nem figyelt oda, hogy hova lép és elvágódott a csúszós köveken. Remegve söpörte ki szeméből az ázott tincseit és felpillantott az előtte tornyosuló Angyalvárra. Segítségkérően feljebb emelte tekintetét az építmény tetején álló Szent Mihály arkangyalra. Ekkor, mint egy megváltásként, berregő hangot hallott a távolból. Odakapta a fejét és meglátott egy fehér autót. A vezető leparkolt az egyik bemélyedésben és beszaladt az épületbe. A kocsinak nyitott volt a teteje. Ott be tudna jutni. Reszkető szívvel odafutott az autóhoz. Erőt vett magán és nagy nehezen bemászott. Táskástul préselődött be a kormány alá. Becsukta a szemét és próbált nem gondolni a viharra. Végül elnyomta az álom.

Mozgolódásra ébredt. Óvatosan kidugta a fejét a kormány alól, de azzal a lendülettel vissza is húzta. Az autót fekete ruhás emberek vették körül, akik füléből fehér zsinór lógott ki. A kisfiú átkarolta a térdét és összegömbölyödve várta, hogy mi fog történni. Egyszerre csönd lett és nyílt az ajtó. Egy fehér reverendás alak szállt be a kocsiba. Azonnal észrevette a reszkető kisfiút is. Óvatosan lehajolt és megsimogatta a vizes buksit.

- Hazaviszünk –suttogta a pápa, keresztet vetett, majd felállt és intett a fekete ruhásoknak, hogy indulhatnak.