Én vagyok a pápa.
Ma reggel hátfájással ébredtem, ezért gyógytornával kezdtem a napomat. Az elmúlt hetekben sokat csaltam, ezért a szigorú felügyelet mellett ma nem hagyhattam ki a gyakorlatokat. Szabad akaratom – ebben a kérdésben – nincs, hallgatnom kell tanácsadóimra: szerintük az egészségem minden fáradságot megér. A lelki gyakorlataimat már nem ellenőrzik ilyen elszántan, pedig nélkülük már régen halott lennék.
Most nem a mindennapjaimat élem. Falak közé zárva ugyan nem vagyok, oly szeretett, mégis börtönömnek érzett vatikáni rezidenciám helyett ma emberek vettek körül. Etettek, felemeltek, velem együtt útra keltek és mindenhová elkísértek. Már az út szélén is sokan álltak, majd hirtelen a mindenség közepén, mindenek felett találtam magam. A hátam még mindig fájt, mégis egyenes tartással mondtam el beszédemet. Szavak jöttek egymás után, ők pedig csendben hallgattak, mosolyogtak és ölelkeztek egymással. Messziről szerettek: amit mondtam, aki vagyok, de mégsem egészen engem.
Amint véget ért a ceremónia, egyből útra keltünk. Újra megetettek, megitattak, hagytak gyakorlatozni és tájékoztattak a következő nap menetrendjéről, ami szinte megegyezett a maival. Kevés időm maradt. Ilyenkor olvasni szoktam, de azt nem árulhatom el, hogy mit.
Egyszerre elzárnak és felemelnek. Ha meghallom az égi szólamokat valóban boldog és önfeledt vagyok. Mégis gyakrabban vagyok magányos, bolyongok gondolataim útvesztőiben. Szeretnék elalvás előtt mindent megbeszélni veletek. Mesélek nektek Istenről, ha ti meséltek a hátfájásról, az életről, meg mindenről.
Egyedül alszom el. Álmaimban talán lehetek egy kicsit ember, addig valaki átveszi az emberfelettiség terhét.
