Pihenj kicsit meg! Ne siesd el! Maradjunk még, csak egy rövid órát! Hadd ízleljem szavad, nézzem szemed kékjét! Magamba vésem arcod szép vonásait! Beszívom bőröd illatát, hajad citrusos lobogását. Adj még időt! Talán van még kiút, mielőtt kegyetlen csókommal a kutyák közé vetlek. Elkísérlek.
Te vagy a legjobb barátom. Emlékszel, mikor még együtt futkostunk a forró homokban? Követtelek mindenhova. De többre vágytál. Csodák?! Persze, hogy vannak csodák. Nem kell, hogy bizonyítsd! Hogy jobb lenne a világ?! Megváltod? Ugyan, hogyan? Hiába gyűjtöttél magad köré annyi embert, mégis itt vagy. Miért választottál engem, ha tudtad?
Napok óta nem szólsz hozzám. Éget a szemed. Kiszáradt ajkam perzseled. Adj még egy órát! Hogy beteljek veled egészen, beszívjam hangod utolsó foszlányát, undort kapjak tőled, mély csömört, őrületig hajszolót, hogy kifordítsalak magamból, mint bélpoklosok gyomruk hányadékát. Gyűlöllek! Mindenkit nem lehet szeretni!
Ott leszek majd. Bolyhos barkával kísérlek, lehajtott fővel vezetem szamarad. Csókot hintek arcod jobb felére, ott a Gecsemáné kert felett. Az lesz életünk legsötétebb éjszakája. Az egész világ beszélni fog róla. Mondd, hogy te akarod így! Mondj még nekem valamit, utoljára! Aztán indulhatunk.
Ott lapulok majd a kövek mögött, kígyók közt tekergek sziszegve, csúszós testemet lábak tapossák, de felmegyek, egészen közel hozzád, hogy lássam, kihunyó szemedben megértsem, miért engem választottál, ó, Uram.