Kate Atkinson olyan krimiíró, aki a „ki tette?” és „hogyan bizonyítják be?” kérdések megválszolása helyett sokkal inkább a karakterei személyiségére, élettörténetére koncentrál, valamint arra, hogyan szövik át egymást ezek a sorsok. A Nagytakarításban Atkinson hőse, a Szent lányok című kötetből már ismert Jackson Brodie nyomozó az Edingburghi Fesztivál egyik helyszínén szemtanúja lesz egy koccanásnak, amely erőszakhoz, sőt majdnem gyilkossághoz vezet. Az eset minden érintett életét felforgatja, maga a nyomozó is gyanúsítottá válik egy gyilkossági ügyben. A holttestek sokasodnak, a különálló történetek pedig szép lassan összefonódnak. Olvass bele!
Kate Atkinson: Nagytakarítás (részlet)
Eltévedt. nem szokott hozzá, hogy eltévedjen. az a fajta ember volt, aki mindent eltervezett, majd hatékonyan véghez is vitte, de most kénytelen volt megállapítani, hogy az egész világ úgy összeesküdött ellene, ahogy azt nem láthatta előre. Két agyzsibbasztó órát ült egy dugóban az A1-esen, úgyhogy nagyrészt kifutott a délelőttből, mire megérkezett Edinburghba. Aztán egyirányú utcák között tévelygett, és egy csőtörés miatti útlezárás hátráltatta.
Miközben észak felé hajtott, kitartóan, engesztelhetetlenül zuhogott az eső, és csak akkor enyhült, amikor elérte a város külterületét.
Az eső nem riasztotta el a tömeget – eszébe sem jutott, hogy Edinburgh épp a „Fesztivál” kellős közepén járhat, és az utcákat elözönlik a karneváli embertömegek, mintha épp kihirdették volna egy háború végét. A legközelebbi élményét az edinburghi Fesztivállal eddig az jelentette, amikor véletlenül átkapcsolt a Late Night Review-ra, ahol egy rakás középosztálybeli seggfej épp kitárgyalt valami sznob kísérleti színdarabot.
Végül a város mocskos szívében lyukadt ki, egy olyan utcában, amely afféle elfeketedett nagyvárosi szakadékként mintha mélyebben húzódott volna a település többi részéhez képest. Az esőtől csúszkált a nyálkás utcakő, és óvatosan kellett vezetnie, mert nyüzsögtek az emberek, és ötletszerűen átvágtak az úttesten, vagy kis csoportokba verődve álltak az út közepén, mintha nem tanulták volna meg, hogy az úttest a kocsiké, a járda pedig a gyalogosoké. Az utca végéig kígyózó sor állt: rengetegen várták, hogy bejussanak az egyik falon tátongó, bomba ütötte nyílásnak tűnő lyukon, amely mellett egy falragasz tájékoztatta a nagyközönséget, hogy ez az „Alternatív Fesztivál 164-es színpada”.
A tárcájában tartott jogosítványon a Paul Bradley név állt. A Paul Bradley kellemesen felejthető név. Mostanra jó pár lépéssel eltávolodott az igazi nevétől, és úgy érezte, mintha sosem lett volna az övé. Amikor nem dolgozott, gyakran (de nem mindig) a „Ray” nevet használta. Sugarat jelent, szép és egyszerű. A fény sugara, a sötétség sugara. A nap sugara, az éjszaka sugara.
Szerette váltogatni a személyazonosságait, szeretett észrevétlen maradni.
A bérelt Peugeot-t pont megfelelőnek találta, nem felvágós macsó verda, hanem olyan kocsi, amilyet az átlagos fickók szoktak vezetni. Egy olyan átlagos fickó, mint Paul Bradley. Ha bárki megkérdezte, hogy mivel foglalkozik, hogy Paul Bradley mivel foglalkozik, azt felelte: – Unalmas meló. Csak egy aktakukac vagyok, iratokat tologatok egy könyvelőirodában.
Egyszerre próbált vezetni és közben átbogarászni az Edinburghi kisokost, hogy kiderítse, miként menekülhetne meg ebből a pokoli utcából, amikor valaki kilépett a kocsija elé. Rühellte ezt a típust – fiatal, sötét hajú fickó vastag fekete keretes szemüvegben és kétnapos borostával, bagó lógott a szájából;
több száz ilyen élt Londonban, és mind úgy próbált kinézni, mint a francia egzisztencialisták a hatvanas években.
Fogadni mert volna, hogy a büdös életben egyikük sem nyitott ki egy filozófiakönyvet sem. Ray sokat olvasott, Platónt, Hegelt, Kantot, még az is megfordult a fejében, hogy lediplomázik filozófiából.
Hirtelen lefékezett, és nem ütötte el a szemüveges fickót, csak egy kicsit megugrasztotta, mint ahogy a torreádor tér ki a bika elől. A férfi dühöngött, a cigarettájával mutogatott, ordibált, a mutatóujját lengette. Hiányzott belőle az elegancia, a jó modor – vajon a szülei büszkék rá, hogy ilyen munkát végeztek? Ray utálta a dohányzást is, undorító szokásnak tartotta, és utálta a fickókat, akik beintenek az embernek, és azt üvöltik, „kapd be tövig!”, miközben fröcsög a nyál a nikotinbűztől mocskos szájukból.
Zökkenést érzett, nagyjából akkorát, mint amikor egy sötét éjszakán valaki elüt egy borzot vagy egy rókát, csak éppen ez hátulról taszította meg a kocsit. Tiszta szerencse, hogy a szemüveges fickó előadta a kis tánclépéseit, és eltakarodott az útból, mielőtt palacsintává lapította volna. Ray a visszapillantó tükörbe nézett. Kék Honda Civic, a sofőr épp kiszállt – nagydarab pacák súlyemelőre valló izomtömegekkel, edzőtermi erőnlét, nem pedig túléléshez való,
Rayjel ellentétben nem bírna ki három hónapot a dzsungelben vagy a sivatagban. Egy napig sem húzná.
Motoroskesztyűt viselt, azt a ronda, fekete bőrből készült fajtát, amelyen lyukakat hagytak az ujjaknak. Egy kutya ült a kocsija hátuljában, egy tagbaszakadt rottweiler, pontosan olyan fajta, amilyet egy ilyen alaktól várna az ember. A fickó két lábon járó közhely volt. A kutya a kocsi hátuljában tombolt, a nyála a szélvédőre fröccsent, a mancsával kaparta az üveget. Rayt nem különösebben zavarta. Tudta, hogyan kell elbánni a kutyákkal.
Kiszállt, és megkerülte a kocsit, hogy ellenőrizze, mennyire sérült meg a hátsó lökhárítója. A Honda sofőrje üvöltözni kezdett vele: – Te faszszopó gyökér, mi a retket művelsz? – Brit. Ray próbálta kitalálni, hogy mit mondhatna, amivel nem tetézi a konfliktust, és lenyugtathatja a fickót – akin látszott, hogy készül felrobbanni az idegtől, fel is akar robbanni, úgy állt egyik lábáról a másikra, akár egy rossz formában lévő nehézsúlyú sportoló. Ray semleges testtartást és semleges arckifejezést vett fel, de amikor meghallotta, hogy a tömeg egy emberként elborzadva hüledezik, és észrevette a baseballütőt, amely a semmiből tűnt fel a fickó kezében, úgyhogy arra gondolt, hogy a picsába.
Másodpercekig ez volt az utolsó gondolata.
Amikor újra tudott gondolkodni, elterülve találta magát az utcán, és a férfi ütésének helyére szorította a kezét. Hallotta a betört üveg hangját – a szemétláda épp bezúzta az összes szélvédőt a kocsiján. Ray mindhiába próbált talpra állni, csak feltérdelnie sikerült, mintha imádkozna, és most a fickó felemelt ütővel közelített felé, a súlyát latolgatta, készen arra, hogy bevigye a végső ütést a koponyájára. Ray felemelte az egyik karját, hogy védje magát, amitől még jobban szédülni kezdett, visszarogyott az utcakőre, és arra gondolt: Jézusom, így lesz vége? Feladta, tényleg feladta – ilyet eddig még sosem tett –, amikor valaki előlépett a tömegből, és a hondás fickóhoz vágta a kezében tartott négyszögletes holmit, eltalálta a vállát, amitől az megtántorodott.
Ray pár másodpercre megint elvesztette az eszméletét, és amikor magához tért, rendőrnők guggoltak mellette. – Óvatosan, uram – mondta az egyikük, amíg a másik mentőt hívott a rádióján. Ray életében először örült, hogy rendőrt lát.
Fotó: Helen Clyne/Móra Kiadó
