Nehéz fába vágja a fejszéjét, aki egy nemzeti ikonról akar filmet forgatni. Pedig pontosan ez történt a Tove című finn életrajzi film esetében, amely a Múminok írójának és illusztrátorának korai alkotói éveit mutatja be. Aki nem ismerné, annak egy gyorstalpaló: a múminok bájosan bumfordi vízilószerű lények, valójában trollok, de egyáltalán nem ijesztőek, hanem nagyon kedvesek – a hetvenes években alkotójuk, Tove Jansson azt írta, nevükben és megjelenésükben is a puhaságot akarta hangsúlyozni. A múminok a Múmin-völgyben élnek, de laktak már világítótoronyban és színházban is. A társaságukban más, extravagáns külsejű vagy különleges nevű lények is felbukkannak, kalandoznak. Az első múmin rajzok már a negyvenes évek közepén megjelentek, de jó tíz évet még várni kellett, hogy igazán nagyot robbanjon a sztori: azóta a könyvek mellett készült film és tévésorozat is a múmin kalandokból, Finnországban pedig már tematikus park is várja a látogatókat. Egy 2017-es adat szerint maga a múmin brand évi kiskereskedelmi értéke 700 millió euró körül mozog.

Ez a mérhetetlen siker ugyanakkor még csírájában sem látszott a negyvenes évek közepén, amikor a Tove című film indul. Hiszen éppenhogy véget ért a második világháború, és a fiatal festőnő, Tove Jansson egy kitört ablakú, fűtetlen, félig romos stúdiólakásban próbál boldogulni. Nehezen szabadul a konvencionális művészként ismert, és szobrászként elismert apja, Viktor Jansson kreatív árnyékából. Festeni akar, és csak mellékesen, kikapcsolódásként firkálgatja azokat a kerekded kis lényeket, amikre apja megfellebbezhetetlenül kijelenti, hogy az bizony nem művészet. A fordulópont akkor jön el, amikor megismerkedik a gazdag családból származó színházi rendezőnővel, Vivica Bandlerrel. Szenvedélyes viszony alakul ki kettejük között, de hamar kiderül, hogy ez a kapcsolat sosem lehet igazán boldog. Vivica ugyanis hosszú távon nem tudja elkötelezni magát senki mellett, így a szerelmi háromszögben vergődő Tove végül igent mond az akkortájt parlamenti képviselőként aktív Atos Wirtanen házassági ajánlatára. (Életét aztán nem vele, hanem Tuulikki Pietilä grafikussal kötötte végül össze.)

A szerelmi szál mellett viszont legalább ilyen hangsúlyos – ha nem hangsúlyosabb – Jansson művészi kibontakozása, ami egyáltalán nem magától értetődő. Hiszen hiába érkezik művész családból (édesanyja, Signe Hammarsten-Jansson is kreatív alkotó, illusztrátorként dolgozott), hiába bizonyul tehetségesnek, az elismerések, a megrendelések, az ösztöndíjak és a díjak rendre elkerülik. Lényegében nyomorog, az albérleti díjat is festményekben törleszti. Elsősorban festőnek tekinti magát, a gömbölyű lények irkafirkáit csak kedvtelésből veti papírra. A Tove szerint az első biztatásokat viszont épp Vivica Bandlertől kapja, és ő veti fel azt is, hogy rendezzenek gyerekszínházi előadást a Múminokból. A bemutató nagy siker lesz, de az anyagi elismerést az hozza meg, amikor Tove Jansson leszerződik a British Associated Newspapers kiadóvállalattal: egy több évig tartó együttműködés és sikerszéria veszi ezzel kezdetét. A csúcsok csúcsán a múmin képregények több mint 40 ország 120 lapjában jelentek meg, és napi szinten 20 millió olvasót értek el. Finn képregény-rajzoló ezt a sikert azóta sem tudta utánacsinálni.

A film abba is betekintést enged, hogyan állt össze ez az egészen különleges hangulatú birodalom, amelynek egyes lakóit Jansson ismerősei ihlették. A két kis manó, a mások által nem értett, egyedi nyelvet beszélő Tofslan és Vifslan egyértelműen Tove és Vivica mesebeli megtestesülése – a nevük is erre utal, ez a jelentésréteg viszont a fordításokban végleg elveszett, így sem az angol Thingumy és Bob, sem a magyar Nyiff és Nyaff nem utal már erre az életrajzi elemre.

Az utókor vizuális emlékezetében Tove Jansson mindenesetre leginkább egy elvarázsolt nénikeként él tovább, holott – ahogy erre a vetítés után Alma Pöysti is utalt – egy élettel teli, a társadalmi korlátokat bátran átugró, a zenét, a táncot imádó nő volt, csordultig szeretettel. A színésznő ráadásul családilag is kötődik Janssonhoz, a nagyszülei ugyanis szintén színészek voltak, akik egy társaságba jártak a művésszel, sőt, Pöysti nagyanyja, Birgitta Ulfsson még a filmben is látható 1949-es múmin színdarabban is fellépett.

A fentiekből is látszik, hogy a Tove sokat markol – de sokat is fog. Az Eeva Putro által írt, Zaida Bergroth rendezte film nem negédeskedik, nem épít a múminok cukiságára. Egy alkotó, a szerelmet és ezzel a saját helyét kereső nőt állít a középpontba, akit Alma Pöysti minden rezdülésével, érzékenységével, ellentmondásosságával, kételyeivel, visszafogottságával és kirobbanó életkedvével emlékezetesen alakít, ezzel pedig teljesen átalakítja a fejünkben élő Tove-képet – de ez így van jól.