A pici Szkéné intim teréből eljutni a 450 fős Újpesti Rendezvénytérig siker, márkaépítés vagy jegybevétel szempontjából óriási dolog, de ennek a szabadságnak és függetlenségnek megvan az ára: a színpad mérete egyszerűen más színházi előadást kíván. Az új Pintér Béla-darabban nem szerepel Pintér Béla, viszont olyan szereposztás jött létre Szabó Kimmel Tamás, Rezes Judit és Gálvölgyi János vendégjátékával, hogy egy alternatív világban ilyen is lehetne a Madách Színház. Mármint nagy, zenés és népszínházi, mert a színészek jók, Kéménczy Antal zongorista hiába van elrejtve a díszletben, nagyon fontos munkát végez, a jelmezek és díszletek alapvető minimalizmusukkal együtt ötletesek (Khell Zsolt, Benedek Mari).
Az új előadásban a Szentivánéji álom adja azt az alapot, kvázi alapmítoszt vagy ősnarratívát, amivel a társulat dolgozni kezd: a dramaturgiát egy helyszínre, a Marshal Fifty-Six nevű kocsmába helyezik, ahol az események egy éjszaka leforgása alatt történnek meg. Ebbe keveredik bele Bulgakov A Mester és Margaritája.
Erőszak, szexualitás, drogok, álomjelenetek, állatalakok, istenek, transznemű Puch és a homoszexualitás is felbukkannak az előadásban.
Plusz Szabó Zoltán alakításában megismerhetünk egy nagyszerű gengszterrappert, aki hajlandó bármibe belemenni, hogy kiszolgálja a hatalmat, majd a darab legvadabb és legviccesebb részében bernűáthegyiként tér vissza.
Pintér Béla munkája hatásában és népszerűségében is kőszínházakkal vetekszik, a 2010-es évtizedben ért a csúcsra, bemutatjuk.
A nyitójelenetben Gyöngyi (Fodor Annamária) és Kristóf (Szabó Kimmel Tamás) az esküvőjüket próbálják, Sickratman Evvel a dalban című opus magnumát éneklik, amikor kapnak egy telefont, hogy barátaik, Ricsi (Fáncsik Roland) és Bori (Messaudi Emina) kapcsolata megreccsent. Kristóf elindul Ricsihez, ezzel indul be a történet. A két páros abba a politikai családba tartozik, amit látszólag a kereszténység és a konzervatív értékek tartanak össze, valójában kizárólag a pénz és a hatalom irányítja a tetteiket. Térey János már boncolgatta ezt a világot a Káli holtakban, mert nemcsak rengeteg pénz és fejlesztés érkezik ezzel a régióba, hanem új kultúra és agresszív dzsentrifikáció is, ami eltünteti a korábbit, hogy a helyébe valami újat és idegent állítson.
Szabó Kimmel Tamás kölcsönkérte Szájer József hipszterszakállát, hogy beházasodjon a rendszerbe, mert egyesíteni kell a földterületeket. Színpadi párja Fodor Annamária, aki titkon még mindig bízik a szerelemben, majd egy ponton magából kikelve üvölti, hogy buzi-e vagy.
Mindketten ennek a hazug rendszernek az áldozatai, amely a kereszténységet politikai üzenetté rohasztja, amely már abból sem csinál titkot, hogy az egész kizárólag a gazdasági növekedésről és a tulajdonkoncentrálásról szól.
Nincsenek jók és rosszak, csak mi vagyunk - állítja a politikai család, mert ez minden részletében egy családtörténet, ami toxikus működésével belülről bontja le magát.
Ezzel párhuzamosan megérkezik csillogó gurulós bőröndjével Apollónia (Rezes Judit), hogy elhívja a két barátot, Kristófot és Ricsit egy italra a Marshal Fifty-Sixbe. Apollónia démoni istenasszony, akinek az a célja, hogy a patriarchális, macsó uralkodó férfiassággal leszámoljon. Az ő párja és ellentéte Magnus (Takács Géza), aki sokáig egy karikaturisztikus vikingnek tűnik, mégis ő az uralkodó, a rend maga. Ennek a hatalomnak a szimbolikus eszköze a pénisz, vagyis a nemzés képessége. Segédei a Sophia Loren- és néptánc-rajongó Giuliana Bergemotti (Egyedi Éva) és a nemváltoztató műtéten átesett férje, Frau Puch (Jankovics Péter).
Identitásharcok indulnak, aminek először Kristóf és Ricsi, majd szép lassan mindenki áldozatul esik, amiből egy őrült, karneváli hangulat alakul ki, amikor minden megtörténhet.
Az is, hogy Kristófból és Ricsiből előjön az egymás iránti homoerotikus vágy.
Apollónia műfűvel és fákkal átrendezi a kocsmát erre az éjszakára, mert a shakespeare-i erdő titkot rejt el és vágyakat szabadíthat fel. Az esemény díszvendége a maszkulin világ szimbolikus alakja, a szupermacsó 56-os hős, a mindent túlélő, több nővel egyszerre szexelő Dózsa László az utóbbi évek legkellemetlenebb alakja a nyilvánosságnak, maga is fikció, hiszen újra és újra elmesélt éntörténetei legendákká duzzadnak. A nevetés akkor válik tragédiává, amikor a hivatalos politika- vagy történelemértelmezés kanonizálni igyekszik Dózsát. Pintér Bélát valószínűleg pont ezért izgatta ez a téma.
A Stefánka Lászlót alakító Gálvölgyi János banánköztársaságokra jellemző tábornoki egyenruhában nemcsak megidézi mondataival Dózsa László alakját, hanem finoman annak törékenységét és összeomlását is megmutatja. A színész ügyesen hozza a hazugságaival felépített hőskaraktert, aki a magabiztosság rétegeit lebontva mégiscsak sérülékeny és nevetséges.
Csak egy részt idéznék Dózsáról Herczeg Márk 444-en megjelent cikkéből: “Nem elég, hogy Dózsát, ahogy azt mesélte, 14 éves korában, 1956-ban – amikor Csepelt egyébként repülőgépek bombázták – lefotózták fegyverrel, sapkában, majd – miután felgyújtott egy orosz tankot, és megölt két oroszt (akik aztán hasonlítottak a később megszületett gyerekeire) – elfogták, falhoz állították, légvédelmi ágyúval „széttrancsírozták”, átlőtték a nyakát, a holttestére tojásgránátot dobtak, de túlélte, napokig kórházban volt, majd az ÁVH elvitte, úgy fejbe rugdosták, hogy mindkét hallócsontja eltört, csontszilánkok mentek az agyába, és a klinikai halál állapotába került, tömegsírba tették, forró mésszel leöntötték, de egy sírásó meglátta, hogy mozog az ujja, majd ”Kárpáti professzor” 10 órás műtéttel megmentette”.
Dózsa karaktere a darab központi eleme, ami minden más történetelemre kihat, viszont őszintén nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel. Hiszen a fent idézett cikkrészletből is kiderül, hogy ezek önmagában reflektálatlan vadbaromságok, amiken csak szörnyülködve nevetgélhetünk. Viszont Pintér Béla a darabjához is csak húzni tud a sok őrült túlzásból. Ha valaki bizonyíthatóan ennyi marhaságot állít, és a média- vagy politikai nyilvánosság egy jelentős része nemcsak kiáll mellette, hanem hőst farag belőle, akkor
milyen lehetőségei vannak a színháznak, hogy ezt a karaktert vagy a mögötte álló politikai családot leleplezze vagy érthetőbbé tegye.
És itt jön az a probléma, hogy nézőként mit lehet ezzel kezdeni: Dózsa története természetesen felmutatható szimbolikusan, mert elárulja a rendszert, viszont mivel az ún. valóságban a politikai család ezt is megerősítette, szinte a hivatalos kánon részévé vált. 1956 annyira nem volt fontos, hogy még ezt is beáldozták.
Dózsa története azt ábrázolja a darabban, hogy az uralkodó osztály hogyan viszonyul a nemzet kiemelt történelmi eseményéhez, és azt hogyan áldozza be a napi politikai szándék érdekében.
Pintér Béla a Victor Pelevin-i útra lépett: az orosz író bátor és felforgató erejű elbeszélője az orosz társadalomnak és hatalomgyakorlásnak, és miközben leleplezi annak hazugságait vagy kegyetlenségeit, folyamatosan újratermeli a mítoszt is. A színháznak dolga van a valósággal, még akkor is, amikor a valóság maga fikció, és ebben a feszültségben a színházi csapat tényleg lubickol. A problémát abban érzékeltem, hogy a korábbi előadásokban a közéleti kérdéseket olyan személyes történeteken keresztül ábrázolták, amelyek lehetővé tették a rétegzettséget, a Marshal Fifty-Sixben viszont a főszereplők is csak a rendszer felől értelmezhetők. Azt érzem, hogy ez, a rendszer működése foglalkoztatta az alkotókat a kevésbé sikerült Vérvörös Törtfehér Méregzöld című előadásban is, tehát simán lehet, hogy ez egy új szakasz a Pintér-életműben. A rendező színházi nyelve zárt és öntörvényű, viszont nem alakul ehhez az új nézőponthoz, a sok ismerős helyzet azt erősíti, hogy színháznyelvi kérdés is, hogyan lehet elbeszélni ennek a rendszernek a történeteit, és ez egyáltalán nem egyszerű.
A magyar kulturális életben Pintér Béla és Bödőcs Tibor érte el ezt a fajta szabadságot, amit azzal teremthetnek meg, hogy a nézők megvásárolják a jegyeket, mert igénylik, hogy értelmesen, szórakoztatóan, akár a karakterek vagy helyzetek drámaiságát is feldolgozó történeteken keresztül kapjanak reflexiókat arról, amiben élünk. Pintér minden előadása érintett közéleti kérdéseket, de azokat az utóbbi években, a Titkaink után, A bajnok óta direktebben emeli be munkáiba. És ez nem baj, de érdemes rögzíteni.
Az előadás végi tapsrendnél Enyedi Éva jön a többiek elé, viccesen elnézést kérve azoktól, akiknek ez sok volt, de ezzel is csak azt az előfeltevést erősíti meg, hogy a színháznézők is megosztottak politikailag: ha valaki Pintér Béla-előadásra vált jegyet, attól nem szabad elnézést kérni. Hiába lepnek meg az alkotók, hiába tetszenek a színpadi megoldások és hiába tudom elemekre bontva kedvelni az előadást, ha a végén csalódottan állok Újpesten, mert ami a színpadon látszik, az tartalmában tényleg semmiben nem különbözik a médianyilvánosságtól, a közbeszédtől vagy egy átlagos kommentfolyamtól. Pintér Béla érezhetően keresi a fogást a körülöttünk lévő világon, és ezt az alkotói szándékot nagyon sokra becsülöm, őszintén szurkolok neki, hogy jusson valamire, mert nézőként kiváltságos helyzetben vagyunk akkor, amikor ezt a fogáskeresést történés közben figyelhetjük.
Fotó: Mészáros Csaba / Pintér Béla Társulata
