A láncdohányos és zilált Gary Oldman egy üveg piával a kezében szellent egyet a képernyőn, miközben a képünkbe tolja a lyukas zokniját. Ezzel indít az Oscar-díjas színész az idei év eddigi legjobb kémsorozatában, az Utolsó befutókban. A Slough House a brit titkosszolgálat nem kívánatos ügynökeinek vesztőhelye, melynek élén a meghasonlott és végtelenül cinikus Jackson Lamb áll. Az egykor jobb napokat látott férfi attól érzi jól magát, ha valakibe belerúghat vagy marhat, ám a legpocsékabb napján is kenterbe veri az MI5, a belbiztonsági szolgálat legnagyobb koponyáit is.
Tulajdonképpen John le Carré George Smiley-jának tükörképe ő, csak épp a londoni külváros mocskos kanálisának zavaros felszínén tükröződik.
Az már csak hab a tortán, hogy Oldman mindkét figura bőrébe belebújhatott.
Mick Herron hamisítatlanul brit regényfolyama meglepő módon hamarabb futott be az Egyesült Államokban, mint szülőhazájában. Most már masszív rajongótáborral bír az Egyesült Királyságban is az idén nyolckötetesre terebélyesedett könyvsorozat. Az Apple TV Plus biztosra ment, és rögtön két regényt, a címadó Utolsó befutókat és a közvetlen folytatását, a Fogatlan oroszlánokat is adaptálta egy-egy évadban. Tavasszal az elsőt mutatta be a szolgáltató, amelynek immár az összes része streamelhető.
Az Oscar-díjas Gary Oldman játssza az Apple TV+ streamingszolgátató műsorában látható Utolsó befutók című kémsorozat főszerepét.
Tovább olvasokHerron nemcsak karaktereiben, hanem a történetben is a bejáratott sablonok kifordítására törekszik. Ebből fakadóan az Utolsó befutók középpontjában brit nacionalisták állnak, akik elrabolnak egy muszlimot, hogy élő adásban fejezzék le. Ám, ahogy azt az életben már megszokhattuk, semmi sem pusztán fekete vagy fehér, sőt, az árnyalatok éltetik igazán ezt a világot. Kezdve azzal, hogy az elrabolt Hasszán-Ahmed éppolyan brit állampolgár, mint elrablói (erre is megvan a kikezdhetetlennek hitt szélsőjobbos ideológia: „Bár Jézus pajtában született, attól még nem lesz szamár”). A lecsúszott ügynök, River Cartwright lehetőséget lát a bűnügyben, hogy maga mögött hagyva a kispadot újra az elithez tartozhasson, Diana Taverner, az MI5 „kisfőnöke” számára meg jó alkalom az önigazolásra, és az elvarratlan szálak elvágására. Egyedül az undok és goromba Lamb viselkedik józanul, szívén viselve a halálraítélt életét, és beosztottjai sárba tiport megítélését. Persze csak azután, hogy kikászálódott az üres piásüvegek, a penészes kajásdobozok és az elnyomott csikkek halmai alól.
A sorozat pilot epizódjában a karakterek bemutatása zajlik. Ahhoz képest, hogy mennyi játékidőt szánnak rá, nem különösebben mélyülünk el az egyes lelkületekben, inkább típusfigurákat ismerhetünk meg: alkoholista asszisztenst, eminens renitenst, unatkozó James Bondot, nárcisztikus rendszergazdát és egyéb lúzereket. Mintha A Hivatal szitkomjának titkosszolgálati verziója sorakozna fel előttünk. Sorsközösségük – valamiért mindannyiukat parkolópályára állította a titkosszolgálat – kovácsol belőlük aztán ütőképes egységet, na meg Lamb beléjük vetett „bizalmatlansága”. Velük szemben az emberrablók külvárosi cockneyjai mintha egy Guy Ritchie-filmből lépnének elő.
Tíz filmadaptációval emlékezünk John le Carré íróra, aki történeteivel megreformálta a kémfilm zsánerét.
Tovább olvasokA cselekmény inkább a második epizódtól indul be igazán, és a kiszámíthatatlansága adja a lendületét. Az egyszerűnek tűnő emberrablás óriási titkosszolgálati fiaskóvá, majd több szálon futó összeesküvéssé növi ki magát. A krimiszerűen adagolt információk megkapóan csűrik-csavarják a történetet, amelyet a pikírt humorral meghintett, ízesen brit dialógusok koronáznak meg. Bár az Utolsó befutók főhősének a Jack Lowden alakította szegényember Jack Bauerjét, Cartwrightot szánták az alkotók, Oldman mellékkaraktere, Lamb lehengerlő habitusával újra és újra ellopja a showt. Különösen élvezetesek Kristin Scott Thomasszal (Taverner) folytatott csörtéik – a színészpárosnak A legsötétebb órában sem volt ennyi közös jelenete Churchill-házaspárként, így most szinte lubickolnak egymás fényében. Jonathan Pryce rövid, de fontos szerepben bukkan fel.
Mick Herron regénye le Carréra jellemző komótossággal hömpölyög, nem igazán akcióorientált történet. Ehhez képest a rendező James Hawes, aki a Ki vagy, Doki?-tól kezdve a Fekete tükörrel bezárólag számos népszerű tévésorozaton dolgozott már, és a forgatókönyvíró Will Smith (nincs köze az amerikai színészhez, akinek az első díja helyett inkább a viszkető tenyeréről, valamint a sértett önérzetéről szólt most az Oscar-gála) egészen lendületes tempóban vázolja fel – mindössze hat epizódban – az Utolsó befutókat.
Hiába azonban az egyre jobban felpörgő sztori, és a szórakoztatóan tartalmas párbeszédek, ezt a sorozatot Gary Oldman személye és játéka adja el.
Viszont határozottan kedvet csinál a könyv elolvasásához.
Bár a briteknek a brexitre még szavuk sem volt, amikor a regényt a szerző papírra vetette, az Európai Unióból való kilépés gondolata már régóta érlelődött a fejekben. A nacionalizmus minden ország sajátja – nemcsak a briteké –, amelynél a migrációs politika csak olaj a tűzre. Herron még egy túszhelyzetből is képes kihozni az eltérő álláspontok közeledését. Az Utolsó befutók tragédiája, hogy helyesen kívánnak cselekedni, de pont ezzel rontanak el mindent. Várjuk a második évadot.