A 2010 őszén, két magánember kezdeményezése nyomán létrejött, azóta hatalmassá hízott, szabadon felhasználható képeket tartalmazó, elképesztően gazdag online fotóarchívum, a Fortepan pár éve szép kiállítású, tematikus albumokkal is jelentkezik. Ilyen volt például A pesti nő, a Kérek egy feketét, a Jön a gőzös vagy a Beat, pop, rock című válogatás, melyekben egyaránt értő szövegek kísérik a válogatott képeket. A legfrissebb, LTP – Tíz emelet boldogság című kiadványhoz Legát Tibor írt bevezetőt, a hátlapon Dragomán György blokkemlékei olvashatók („Persze, ami Erdélyben blokk, az Magyarországon tömbház…”), a kötetről pedig Karafiáth Orsolya író, költő, fordító, publicista, szerkesztő Balla Regina építésszel, illetve Horváth Péter fotográfussal beszélgetett a Kortárs Építészeti Központban tartott, színes történetekkel és zömmel fekete-fehér képekkel tarkított bemutatón.
Blokkokról amúgy bőven esik szó az Annától zakuszkáig tartó Dragomán-lexikonunk szócikkei között is:
Ez a félszáz mozaikdarab segít tájékozódni az életmű útvesztőjébe tévedőknek, és megmutatja a jellegzetes prózavilág ízeit és számos tónusát. Dragománológiai szószedettel köszöntjük ötvenedik születésnapján Dragomán Györgyöt.
Tovább olvasok„Lakótelep, betört ablakok, / A házak mögött pingpongasztalok. / Aha, aha subidubi dám.” Bár a harmadik sor és a jamaikai dallamvezetés inkább Kingstont juttatja eszünkbe Havanna vagy Csebokszári helyett, a Pannonia Allstars Ska Orchestra kétezres évek elején megjelent dala mégis mérnöki pontossággal mutatta be a Janus-arcú örökséget, ami hatvanas-hetvenes években felhúzott tömbök után ránk maradt. A közösségi tér ígérete egyfelől („pingpongasztalok”, ugye), másrészt a kérlelhetetlen amortizáció (na igen, a „betört ablakok”). És különös módon ebből a rövid idézetből voltaképpen mindaz kibontható, amiről a friss Fortepan-album bemutatóján, november 2-án este szó esett.
Költözködő az újpalotai lakótelepen. Fotó: Fortepan / Horváth Péter
Hamar kiderült ugyanis, hogy a beszélgetés mindhárom résztvevőjének jócskán vannak markáns tömbházélményei. Balla Regina három lakótelepen is lakott, és a főváros nagy lakótelepeiről írta a doktoriját, Horváth Péter az újpalotain élt, és erről készítette azt az emblematikus sorozatát, amelyből számos felvétel elérhető a Fortepan felületén, amelyből a beszélgetés előtt és után a falra vetítettek egy válogatást, és amelyből néhány a friss kötetbe is bekerült. A moderátor pedig, aki ugyancsak lakott lakótelepen (a káposztásmegyerin), örkényi börleszkbe és a román újfilmbe egyaránt illő jeleneteket idézett fel egy emeletről kirepült bográcsról, egy felgyújtott telefonfülkéről, illetve a különböző vitakultúrák találkozásairól
– aláhúzva ezzel, hogy a hazai lakótelep-kultúra erőteljesen mágikus realisztikus.
Annak érdekében viszont, hogy a valóság talajára kerülhessenek az első panelelemek, Karafiáth Orsolya arra kérte a beszélgetés kezdetén Balla Reginát, hogy definiálja a lakótelepet. Az építész-urbanista szerint tulajdonképpen a Római Birodalom kora óta hajtanak végre akciószerű, egységes stílusú építkezéseket, melyek jellemzően egy adott társadalmi csoport lakásigényeit hivatottak kielégíteni. A kispesti Wekerletelep klasszikusan ilyen, Újpalotán viszont már inkább a társadalmi csoportoktól függetlenül jelentkező lakáshiányt igyekeztek megoldani. Balla Regina hozzátette, hogy számára kevésbé önmagukban, vagyis mikroszinten, inkább „komplex organizmusként” érdekesek a lakótelepek. Izgalmas volt például azt vizsgálni,
hogy ezek a „város a városban” jellegű terek miként integrálódtak Budapest szövetébe.
Horváth Péter személyesen élte, és dokumentálta végig ezt a folyamatot Újpalotán, ez pedig tulajdonképpen egy véletlennek volt köszönhető. Amikor 1970-ben egy vidéki kisvárosból Budapestre költözött, apróhirdetés útján keresett lakást. Elsőnek egy újpalotai albérletet kínáltak neki, és a szűk panelbe költözés számára azzal az élménnyel párosult, hogy először lett saját tere. Újsütetű, hatalmas szomszédságával együtt fedezte fel a frissen kialakított, ám akkor még teljesen be sem fejezett urbánus teret, és ezalatt rengeteg fényképet készített a lakótelepen.
Fotó: Fortepan / Horváth Péter
Megörökítette a falusi padokhoz szokott, a panelok tövében naphosszat ücsörgő időseket, a hétvégi autóbütykölőket, és felidézte a bútorszállító kocsiról, a platóról lepakolt Continental bútorról és az alacsony liftek előtti bosszúsággal vegyes meglepődésről szóló archetipikus történetet, amelynek számos alkalommal szemtanúja volt. Elmesélte továbbá azt is, hogy egy ideig szándékosan nem építettek járdát a telepen, méghozzá amiatt, hogy megfigyelhessék, milyen csapásokon áramlik a tömeg ‒ ahol aztán kialakították a gyalogos közlekedés sávjait.
Fotó: Fortepan / Horváth Péter
De mikor és hogyan kezdődtek ezek a Kelet-Európa városainak arcát jelentősen átrajzoló szocialista gigaberuházások? Balla Reginától megtudtuk, hogy Sztálin halála után a hatalmat megszerző Hruscsov azzal állt elő, hogy ideje a szocialista realizmusra jellemző díszítéseket elfelejteni. Attól fogva az lett a cél, hogy a keleti blokkban mindenkinek lakhatást biztosítsanak. A hatvanas évektől a házgyárak ontották az egyforma készelemeket, de a modern lakótelepekhez kapcsolt uniformitás nem csak a béketábor jellemzője volt. Balla Regina felidézte, hogy a kutatásai során kezébe került egy holland grafika, amin egy fiatal pár áll babakocsival. Feltehetően egy nagyobb sétát tehettek az újonnan felhúzott telepen, és tanácstalanok,
mert nem tudják biztosan, hogy a sok egyforma lépcsőház közül melyik az övék.
„Pedig mi imádtuk a lila meg a kék iskolát!” – vetette itt közbe Horváth Péter, aki utalt arra is, hogy a kétségkívül unalmas egyenépületeket feldobták, sőt, egyéniséggel ruházták fel a színek. Balla Regina ehhez azt fűzte hozzá, hogy az egykor a beköltöző kisgyerekes családoknak készült óvodákba és iskolákba ma már jóval kevesebben járnak, ennek pedig az az oka, hogy már csak feleannyian laknak az újpalotai lakótelepen, mint pár évtizeddel ezelőtt.
Az újpalotai tömböknek szemmel láthatóan megváltozott a hangulata, erősített rá Horváth Péter is, aki a csaknem fél évszázada készített sorozata után, tíz évvel ezelőtt megint végigfotózta a telepet. Elmesélte, hogy először egy nyári napon látogatott el fiatalkora helyszínére, amit a viszontlátáskor valahogy élhetőbbnek érzett. Aztán, amikor egy téli napon utazott oda, akkor már jóval inkább hasonlított a tér ahhoz, amit őrzött az emlékeiben és a korábbi sorozatain. Az évek során megnőtt, télen viszont lemeztelenedő fák tették emberibbé a tömböket. Mindezek mellett megfigyelhető volt az is, hogy a hetvenes évekhez képest sokkal zárkózottabbak lettek az ott élő emberek, így jóval kevesebb kapcsolatot sikerült velük kiépítenie.
Fotó: Fortepan / Horváth Péte
Karafiáth Orsolya a beszélgetés végéhez közeledve a múlt és a jelen után a lakótelepek jövőjéről érdeklődött. Balla Regina egy nemrég lezárult, 180 ház vizsgálatát magába foglaló felmérés eredményeire hivatkozott, mely szerint dacára annak, hogy a kivitelezők igyekeztek kispórolni belőlük, amit lehetett, ezek az épületek stabilak. Ennek ellenére úgy véli, idővel mégis szükséges lesz majd közülük néhányat bontani, hogy frissüljön a városi lakásállomány. Persze ez nem panelapokalipszist jelent, hanem egy-egy elöregedőben lévő épület sorsának újragondolását. Amit nehezít, hogy szemben Nyugat-Európával, ahol ezek a házak szövetkezeti tulajdonban vannak, idehaza szinte minden lakás más tulajdonosé.
Arra a nem túl derűs konklúzióra jutottak a kötetbemutató végére a résztvevők, hogy az egykor „tíz emelet boldogságot” ígérő épületek korosodnak, romlanak a közműveik, de talán még ennél is fenyegetőbb, hogy elnéptelenedőben vannak körülöttük a közösségi terek. Utóbbira – fűzte hozzá zárásként Balla Regina, és úgy hatottak a szavai, mint a kék meg a lila festék az emlegetett iskolaépületeken – az építész szakma igyekszik ajánlatokkal előállni, de addig is érdemes elkezdeni lakóközösségi szinten, kicsiben.
A Tíz emelet boldogság című kötet a Fortebolt oldalán megvásárolható.
