Ha a szerelmes és romantikus történetek nagy részét nézzük, sok újdonság nem történik a több millió éves biológiai és érzelmi folyamatokban: két ember egymásba szeret, aztán nehézségek árán, de révbe érnek. Aztán ott vannak az olyan történetek, mint Az ártatlanság múzeuma, ahol a szerelem minden, csak nem rózsaszín köd – leuralás, kizsákmányolás, megszégyenítés, önmarcangolás, osztályellentét és kulturális kérdés.
Az ártatlanság múzeuma az irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamuk török író azonos című 2008-as regényének feldolgozása, amit több próbálkozás után végül a Netflix készített el. A történet a jól ismert gazdag fiú-szegény lány szerelmi történetét viszi színre azzal a csavarral, hogy a sok hullámvölggyel és vágyakozással járó viszonyban a férfi mániákusan gyűjteni kezdi a lány különböző tárgyait. Például cigarettacikkeket, ékszereket, órákat, ruhadarabokat, díszeket, bármit, ami a szerelmükre emlékezteti. Érdekesség, hogy a címben megjelenő múzeum a valóságban is létezik; maga a szerző nyitotta meg négy évvel a kötet megjelenése után.
A birtokolható szerelem
A 30 éves jómódú, gazdag iparos felmenőkkel rendelkező Kemal éppen házasság előtt áll, a szintén jól szituált, Sorbonne Egyetemen tanult menyasszonyával (Sibil) a legboldogabb életüket élik. A romantikus jövőkép viszont hamar darabokra hullik, amikor a férfi egy üzletben megpillantja (nem vér szerinti) rokonát, Füsünt.
Szinte azonnal egymásba szeretnek, így a férfi kettős életet kezd élni. Kemal hazugságai egyre mélyebbre sodorják őt, mi pedig csak várjuk, hogy mikor bukik le végre. Innentől pedig elindul egy évtizeden át tartó huzavona a két szerelmes között, amelyben a titkos együtléttől a teljes elidegenedésen át a mindenki szeme láttára zajló vágyakozásig mindent megtapasztalunk.
Az, aki egy hétköznapi szerelmi sztorira vágyik, nem lesz könnyű helyzetben. Kemal obszesszív, már-már mentális zavarra emlékeztető gyűjtögető és kisajátító vágya nem egy nézőben fog „red flag”-érzést ébreszteni. Sajnos a páros másik felével sem járunk jobban, ugyanis Füsün – a szegényebb családi háttere miatt – gátlástalanul élvezi a férfi gazdagságát és társadalmi státuszát, mégis folyamatosan küzd ellene.
Ebben a történetben mindenki bűnös és áldozat egyszerre.
Nézője válogatja, hogy éppen Kemalt vagy Füsünt okolja a szerelmük elfajulásáért. Nem spoilerezek, de annyit elárulok, és talán senkinek sem lesz meglepő, hogy nem végződik jól a történet.
Június 7-én lett hetvenéves Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, a török posztmodern irodalom emblematikus alakja, aki múzeumot rendezett be egy regényének, és első muszlim íróként kiállt a fatvával sújtott Salman Rushdie mellett.
Tovább olvasokA szerelem és idő fölött uralkodni nem lehet
A kilencrészes sorozat egy nagyon összetett élményt nyújt, annak ellenére, hogy több helyen aránytalanul leül vagy felpörög a történet, és a könyvben központi szerepet kapó tárgyakról mintha néha meg is feledkezne. Éppen csak egy rész elején vagy végén tűnik fel az adott tárgy, ami az emléket életre hívja. De így is megértjük, hogy ezek a tárgyak milyen fontosak a főszereplőnknek: a jelentőségük abban rejlik, hogy mindegyik Füsün testéhez ért.
Az 1970-es évek Isztambuljában járunk, és főleg a sorozat elején a felső osztály partijaiba és mindennapjaiba kapunk betekintést – villogó estélyik, dohányfüstös szalonok és medencés kertipartik jelennek meg előttünk. A történet előrehaladtával ez viszont egyre jobban eltűnik, Kemal szerelmi bánatához és mániákus zavarához mérten egyre szegényebb és lepukkantabb kerületekben járunk, végül az utolsó részekben egy hétköznapi, minden gazdagságtól mentes családi asztal lesz az állandó helyszíne a sorozatnak.
Kemal szerelmi mániája és a környezetének változása között izgalmas párhuzam jön létre, olykor ezek ellentmondásba is keverednek. Míg az elején a gazdag és szép környezet biztonságot ábrázol, úgy a történet előrehaladtával ez az érzés egyre inkább ürességgé változik, míg végül a szegény negyed nemcsak Kemal szemében válik reménnyé (hogy újra megtalálja Füsünt), hanem a nézőben is vágyakozást kelt valami autentikus és őszinte iránt.
Az ártatlanság múzeuma a hangulatával, képi világával és narrációjával megteremti azt az érzékiséget, ami egy ilyen történet árnyalt megjelenítéséhez szükséges. A néző nem azon gondolkodik, hogy mikor jöhet össze a két szerelmes, hanem hogy mit jelent kötődni, milyen hatalmi pozíciót jelent a szerelem, és képesek vagyunk-e uralni a nosztalgiát.
Az ártatlanság múzeuma sok esetben a Nagy Gatsbyre emlékeztethet minket, ugyanis mindkettőben a vágyott, kiteljesedett múlt keresésén van a hangsúly. A Kemal által összegyűjtött tárgyak egyben az időt is megtestesítik; rajtuk keresztül uralhatóvá válik a múlt, amelyben a szerelem teljes.
A sorozat érdemét pedig tovább emeli, hogy nem akarja a néző szájába rágni Kemal és Füsün szerelmi drámáját.
Az egyes narratív elemeken kívül, amik inkább a hangulatteremtés és karakterábrázolás miatt válnak igazán fontossá, a rendezés egy ponton nem megy közelebb a szereplőkhöz.
A szereplők sokszor hallgatnak el vagy válnak feldúlttá szinte váratlanul, főleg Füsün, aki a történet vége felé egy érzelmi és mentális roncsként egyre szélsőségesebben viselkedik. Mégis: ezek a jelenetek sokszor nem oldják fel a feszültséget egy magyarázattal, hanem a levegőben hagyják. A néző így szabadon gondolkodhat azon, hogy a karakterek vajon a szégyen, a megalázás, a cserbenhagyás vagy éppen a kilátástalan jövő miatt váltanak boldog mosolygásból vad csapkodásba.
Sokaknak talán pont emiatt nem fog tetszeni a sorozat. A giccses jeleneteket kihangsúlyozza, az érzelmileg árnyalt betéteket pedig csak csendesen hagyja kibontakozni – előbbi tehát sokkal hamarabb szemet szúrhat. Főleg a történet végén, amikor az egész árnyalt gondolkodást kidobja a sztori az ablakon, és inkább egy klisés lezárást ad; bár ez nem a sorozat, hanem az eredeti kötet hibája.
Minden ismerős és giccses momentum ellenére egy friss és dinamikus sorozatot kapunk, a szép felvételeket, helyenként nyers, de eltalált színészi játékot, és a török nyelv kattogó, susogó szépségét még a feltűnően repetitív zene és a történet giccses lezárása sem tudja elrontani.
Arról nem is beszélve, hogy a sorozatban remekül jelenik meg Isztambul 1970-es évekbeli modernizálódása, ezzel pedig Kemal és Füsün szerelme az osztályfeszültségen túl olyan árnyalatokkal is gazdagodik, mint a kulturális változások, például a házasság előtti szex kérdése vagy az egyedülálló nő lehetőségei egy vallásos, patriarchális társadalomban.
A múzeum a valóságban
Az író még a ’90-es években kezdett el tárgyakat gyűjteni azzal a céllal, hogy egy nap berendezzen egy múzeumot, amely két szerelmes történetét fogja feldolgozni. Ebből aztán először megszületett a regény 2008-ban, négy évre rá pedig a múzeum is megnyitotta a kapuit a közönség előtt Isztambulban.
Ahol például a Füsün által elszívott 4213 cigarettacsikk is megtalálható egyesével a falhoz erősítve.
Európai szemmel nézve szintén értékelendő a sorozatban, hogy teljes egészében törökök által készült. Nincsenek hollywoodi sztárok, sem európai nagy színészek, nincs angol nyelv, nincsenek látványosságok sem: csak Isztambul és annak történelme, nyelve és miliője két tragikus sorsú szerelmes történetén keresztül.
