A könyvről
Jean-Claude Mourlevat írásait 2017 óta olvasom. Jean-Philippe Arrou-Vignod (akinek mindig hálás leszek ezért) hívta fel a figyelmemet az akkor nálunk még alig ismert szerzőre. Elkezdtem Mourlevat-könyveket olvasni, egyiket a másik után, és lenyűgözött: a témák, a stílus, a játszi könnyedség, ahogy a műfajok között mozog.
A világhoz való viszonyulása. Ballada vagy on the road regény, fiktív történelmi tabló vagy bohózat – sodró lendületű történetei azonnal magukkal ragadnak. Hihetetlen dramaturgiai érzéke talán onnan ered, hogy sokáig színész, előadóművész volt (később rendezett is), aki képes életre kelteni, amihez hozzáér. Íróként pedig nagyon egyedi, szabad, és folyamatosan meglepni képes stílusban fejleszti tovább ugyanezt. A most megjelent Putifár tanár úr visszavág az egyik legkönnyedebb könyve, egy bohózat, tulajdonképpen játékból írta, amikor gyerekei – akiknek sokat olvasott fel – felháborodtak, mert egy idő után elfogytak a Roald Dahl-könyvek. Az angol, néha fekete humort franciás könnyedséggel elegyíti, de azért marad benne bőven meghökkentő elem. És ha jobban megnézzük, a sorok között mélységes emberismeret és empátia húzódik. Egyébként is finom, érzékeny, intelligens humor jellemzi minden írását, amit én nagyon szeretek. Egyszerűen ír, de néha pont ezt az egyszerűséget a legnehezebb visszaadni. Szerencsére egy kiváló nyelvi lektor és egy fantasztikus szerkesztő segítenek nekem, hisz' ne feledjük: egy igényes könyv megjelentetése mindig összehangolt közös munka eredménye.
Az íróról
Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy idén Jean-Claude Mourlevat-nak ítélték az Astrid Lindgren Emlékdíjat. A zsűri indoklásában azt is említette, hogy „briliánsan újítja meg a mese hagyományát, miközben egyszerre mutatja be az élet megpróbáltatásait és szépségeit”. Mourlevat esetében gyakran vetődik fel a kérdés, mely korosztálynak is szólnak könyvei. Én azt mondom: mindenkinek. Személyes kedvencem, a Jakabak is több szinten olvasható. Teljesen mindegy, hogy miről szól a történet és kik a szereplői (kecskék vagy emberek, létező személyek vagy nem). Mindenkit érintő, fontos kérdéseket boncolgat: a barátságot, a szerelmet, a szabadságot, a felelősséget. Nekem olyan ez a mese, mint Lázár Ervin A négyszögletű kerek erdője (ahol például a költői verseny vicces felvetései magukban hordozzák az irodalomról feltett összes fontos kérdést: mitől irodalom valami, mitől jó, fontos-e, hogy ki írta, stb.). Olvashatjuk egyszerűen a történetet, de el is gondolkozhatunk rajta, nevethetünk vagy sírhatunk, esetleg mindkettőt egyszerre. Egyszer valaki azt mondta nekem, nehogy már gyerekkönyvnek hívjam a Jakabakot, ami úgy kezdődik, hogy a főszereplő kecske szerelmét elszereti a legjobb barátja.
De Mourlevat tudja, hogy nem az életkor határozza meg a témát.
A Vivandra kiadó most egy olyan regényt tervez megjelentetni tőle, ami kamaszokról szól, akik megöröklik szüleik harcát egy totalitárius rezsim ellen, akik szembesülnek azzal, hogy szabadság és kultúra nélkül lehet ugyan élni, de méltatlan és végtelenül szomorú, és közben megélik az első szerelem euforikus érzését is. Időtlen történet egy elképzelt országban. Ahogy Mourlevat kilép a skatulyákból, úgy én sem ragasztok címkéket a regényeire. Nemes egyszerűséggel csak irodalomnak hívom őket.
Az illusztrációról
Mindkét Mourlevat-könyvnél (Jakabak, Putifár tanár úr visszavág) azt éreztem, hogy ez nekem egy jutalomjáték. Pont azért is, mert szeretem a humort. Pláne azt a kifinomult, sokrétegű és kíméletlenül őszinte humort, ami Mourlevat sajátja. Sokszor hallottam már, hogy én csak komoly dolgokat rajzolok, pedig azokban a „komoly” képekben is sokszor ott lapul valami kis képi vagy gondolati humor – csak nem az a gyorsan ható, kacagtató humor. Meggyőződésem, hogy lakik bennem egy kisördög, akit időnként muszáj megszellőztetnem, és ezek a könyvek nagyon jó apropót adtak erre.
Szeretem Mourlevat világát, mert őszinte, sokszor fájón őszinte. De ettől végtelenül hiteles. Gondolkodtam sokat, hogy ez az őszinteség mitől tud ennyire mélyen megérkezni az ember lelkébe, és mitől ennyire szerethető. Talán attól, de ez csak egy feltételezés, hogy Mourlevat túl azon, hogy milyen éles megfigyelő – már-már egy kukkoló pontosságával képes rögzíteni a finom részleteket –, talán nagyon erős önreflexióval rendelkező ember is egyben. Hiszen ezeket a nagyon érzékeny és nagyon sérülékeny pillanatokat csak úgy lehet megmutatni, ha valaki átéli, átélte és nem szégyelli megmutatni és olykor magát is megmosolyogni. Nála lehet tökéletlennek lenni, amilyenek mind vagyunk. Egyik kedvencem a Putifár tanár úr visszavágban, hogy a tanár nem tudja a szorzótáblát!!! Hát, ez olyan szép... Ezzel a kis momentummal annyi üzenetet kapunk: mindenki életében van valami, amit nem tud, amit utál, vagy éppen szeret vagy fél tőle… Attól még lehet valaki csodás ember és pedagógus, ha nem tudja a szorzótáblát, de tud ezer mást. Mourlevat olyan természetesen tanít nekünk egy csomó fontos dolgot, hogy nem is tud róla. És ez rám is nagyon felszabadítóan hatott, amikor a képeket rajzoltam a könyvhöz. Azt éreztem, hogy benne vagyok egy hatvanas évekbeli fekete-fehér francia filmben, és egymás után rajzolom le a képkockákat, közben pedig nagyon élveztem nézni ezt a filmet.
Amikor először elolvastam a szöveget, volt egy nagyon erős belső vízióm, ami leginkább grafittal megrajzolható, és azt próbáltam visszaadni. Csakhogy én olyan szempontból nem vagyok rendes illusztrátor, hogy nem tudok jól rajzolni, grafittal meg nagyjából soha nem rajzoltam. De a vízióm ceruzarajzra hasonlított leginkább, így először grafitceruzákat vásároltam és egy ideig csak gyakoroltam, hogy valahogy ráálljon a kezem és megtaláljam magam ebben a műfajban. Amikor ez meglett, onnantól kezdve nagyon élveztem a munkát. Eredetileg jóval kevesebb kép került volna a könyvbe, de a szöveg tele volt jobbnál jobb jelenetekkel, amiket muszáj volt lerajzolni.
