Jean-Claude Mourlevat olyan szerző, aki mindig mindenben a maga útját járja, akárcsak a szereplői, akik szintén öntörvényű figurák és gyakran kilógnak az átlag mesehősök sorából. Idén tavasszal a francia író nyerte el a tekintélyes Astrid Lindgren-emlékdíjat, a zsűri indoklása szerint egyebek között azért, mert briliáns megújítója a mesehagyományoknak. Az elmúlt években Mourlevat-nak számos gyerek- és ifjúsági könyve jelent meg magyarul: Jakabak című meseregénye 2019-ben elnyerte az első Szívünk rajta-díjat, azóta pedig már magyarul is olvashatók A visszafelé-folyó és a Zebulon, avagy bűntény a Borzoló Borzollóban című kötetei. Hamarosan újabb meseregénye jelenik meg, és a Putifár tanár úr visszavág című könyvben ismét egy nem hétköznapi helyzetet villant fel: egy nyugdíjba vonuló tanító úgy dönt, hogy a rengeteg iskolai sérelemért végre elégtételt vesz és bosszút áll egykori tanítványain. Jean-Claude Mourlevat írásban válaszolt kérdéseinkre, mi pedig olvasásról, vizualitásról, meghatározó könyvekről faggattuk.
A Magyarországon megjelent mesekönyvei mind olyan történetet mesélnek el, melyekben a hősök útra kelnek, ezzel egyidejűleg egy nagy belső utazáson is részt vesznek. Tudni lehet önről, hogy némettanárként végzett, majd színházban is dolgozott, tehát viszonylag hosszú út vezetett a gyerekirodalomig. Ha a saját pályafutását kellene felvázolnia, akkor, mit gondol, mi lenne ennek az útnak a legfontosabb állomása, amely íróként meghatározó volt az ön számára?
Ó, hát ehhez a gyerekkorba kell visszanyúlnunk. Emlékszem, egy irodalom házi feladatban azt írtam: „a nap sugaraival böködte a tájat”. Olyan 8-9 éves lehettem. Édesanyámtól hallottam ezt a ritka igét. És a tanító néni felolvasta a fogalmazásomat az egész osztály előtt. Nagyon zavarba jöttem, de büszke is voltam. Egyszerre éreztem meg annak az örömét, hogy saját ízlésünknek megfelelően választhatjuk meg és rendezhetjük el a szavakat, és azét, hogy aztán meglássuk, mit váltanak ki ezek a szavak az olvasókban vagy a hallgatókban. Ez a nap, sok más mellett, meghatározó volt!
A könyveit olvasva sokszor támadhat az az érzésünk, hogy fittyet hány a külső elvárásoknak, és mesehőseihez hasonlóan íróként ön is a maga útját járja. Ezzel egyidejűleg történeteiben visszanyúl a tradíciókhoz, és felfedezhetők bennük például népmesei elemek – de miből táplálkozik az ön írásművészete? Ha visszamegyünk az időben, akkor például milyen könyvek hatottak önre gyerek- vagy fiatal korában, mi az, aminek emlékét a mai napig magával hordozza?
Ez igaz. Ritkán teszem fel magamnak a kérdést, vajon tetszeni fog-e? A kreativitás szempontjából ez különben is nagyon rossz ötlet lenne. Ha így gondolkodnék, soha nem írtam volna meg az L’enfant Océant és a Jakabakot sem, ezek besorolhatatlan és atipikus könyvek. Ugyanígy, amikor haladok előre egy történetben, inkább arra hagyatkozom, amihez kedvem van, amerre visz a lendület, a spontaneitás és a megérzés, és nem arra, hogy mi lenne indokolt. Ha van egy jó ölet, ami megnevettet, és nem szeretném, hogy veszendőbe menjen, képes vagyok megváltoztatni miatta a történet folyamát.
Az egyetlen könyv, ami igazán hatott rám gyerekkoromban a Robinson Crusoe volt; azért, amiről szólt és az akkori aktuális helyzetem miatt is: kollégiumban éltem és magányos voltam.
Sok történetében kapnak fontos szerepet a könyvek és a könyvtárak. Íróként ez annyira nem meglepő, de ha röviden meg kellene fogalmaznia, önnek mit jelentett, mit jelent az olvasás?
Azt mondanám, egy hangot, ami beszél hozzám. Amikor olvasok, hallanom kell, mindegy, hogy suttogásról vagy kiabálásról van-e szó. Sokat olvasok, és nagyon gyakran újra is olvasom a könyveket. Most fejeztem be Franz Kafka A Kastélyát németül, amit eddig olyan nyolc-tízszer olvastam, azt hiszem. Szédületes szöveg. Számomra ez a regény menedék. Amikor olvasom, hallom Kafka hangját, és ő sokszor nevet.
Magyarországon megjelent könyvei mind magyar illusztrátorok rajzaival jelentek meg. A képi világ – különösen a gyerekkönyveknél – mindenképp kihat az olvasói befogadásra, és egyedi élmény lehet, amikor ugyanaz a történet külföldön más-más illusztrációval jelenik meg. Mennyire fontos önnek a vizualitás? Jellemző önre, hogy beleszól például a képi világ alakulásába, szokott konzultálni az illusztrátorokkal? És van-e kedvence?
Imádom a Jakabakom magyar illusztrációit! Tényleg. Ritkán lépek kapcsolatba az illusztrátoraimmal, csak ha probléma van. És azt is el kell mondanom, hogy a bennem élő képek a szereplőimről lerombolhatatlanok. Amiket később publikálnak és egymásra rakódnak, néha örömteliek, de én megőrzöm a saját, eredeti Jakabakomat magamnak, akit belülről ismerek, akivel együtt tettem meg az utat, még akkor is, ha nem is tudnám pontosan leírni magamnak, hogy is néz ki.
Ha a saját ifjúsági könyvei közül csak egyet lehetne választani, amit megismertethet a világgal, melyik lenne az?
Ez a kérdés olyan, amibe beleszakad a szív! Különös gyengédség fűz A visszafelé-folyó, a Jakabak és Le chagrin du roi mort (A néhai király bánata) iránt. De tulajdonképpen inkább néhány jól sikerült oldalhoz vagy részlethez kötődöm igazán.