Végre itt vagyunk a klubban. A vizsgáknak vége, jöhet a buli. 
Nem akarok mást, csak lazulni, a haverokkal sörözni, csajozni. 
Kemény volt a félév, de most enyém a világ! 
Mindent szétzúz a rock, átjárja a lelkem, a vérem ritmusra dübörög. 
Kezdődik már, mi is beállunk. Villódzva pásztázó fények a tömegre vetülnek. Látni arcokat, melyeken már az alkohol, a zene és az extasy delíriuma keveredik. Egyre vadabb a pogó. 
Egy rúgás eltalál és a földre esve érzem, acélbetétes bakancs rúgott belém. 
Fáj nagyon, de máris kezek ragadnak meg, a barátaim felsegítenek és körülállnak. 
Nem vagyok egyedül. Mind tudjuk, számíthatunk egymásra. 
Észreveszem, valaki a közelben a földön maradt. 
Felé indulok, a srácok mellém lépnek, mert mi együtt jöttünk és együtt megyünk el innét. 
A csávót próbáljuk talpra állítani, de látható, hogy be van nyomva. Orrán-száján folyik a vér. Nincs magánál. 
Kihúzzuk oldalt. Egy tagbaszakadt, kopasz biztonsági őr odajön, lehajol hozzá és megállapítja:
– Ezt pofán vágták rendesen. – Nézi a karját. – Szúrásnyomok. Hívom a mentőket. Veletek van? 
– Nem – felelem. 
Megvárjuk, amíg a mentők megérkeznek, addig mellette maradunk. 
Nézem őt, még húsz sincs. Piercingek, tetkók. Olyan arc, akitől anyám óvna. 
Feje tetején keményre zselézett haja elveszítette tartását. Mint ő, akinek senki sem nyúlt utána. Aki talán nem hiányzik senkinek.