Dübörgött a zene, villogtak a fények a teremben.
- Nézd már! – intett a tömeg felé a kákabélű. - Hogy néznek ezek ki?
- Hagyd, ne törődj velük! – csitította a haverja.
- Szerinted az ilyenek minek jönnek ide? Csak elszívják a normálisak elől a levegőt.
- Mit érdekel? Hadd lógjanak itt!
- Lógnak, igen! Kilógnak a sorból. Nem bírom nézni a pofájukat – mondta, és már indult volna, de a haver visszarántotta a pólójánál fogva.
- Ne csináld, öregem! Túlnyomtad a cuccot, nem vagy százas.
-Ne már! Ki itt a király? Én vagy én? – hőzöngött a kákabélű, és odaimbolygott az egyik társasághoz. Szétvetett lábakkal egyensúlyozva megállt, de így is előre-hátra ingott, mint egy kiszuperált létra. – Hé, ti! – Mutatóujjával bizonytalanul körözött feléjük.
A megszólítottak érdeklődve bámultak a szakadt farmeres, vézna kis punkra.
- Mi a baj, öcsi? – kérdezte szánakozó pillantással egy magas, erős fiú.
- A.. a.. az, hogy húzzatok el innen! – dadogta a kákabélű. – Zavarjátok a kilátásomat! Kilógtok a sorból. Ez az én zeném.
- Mi is szeretjük – mosolygott a fiú. – Elférünk itt mindnyájan.
- Neeeem! – visította a punk, és leszegett fejjel belerohant a fiú kinyújtott öklébe. Érezte, ahogy a forróság elönti az orrát és a száját. Egy pillanatra kijózanodott. Odanyúlt, megnézte a kezét. Véres volt. Az első megdöbbenést hirtelen valami elképesztő eufória váltotta fel. - Királyság! Most már én lógok ki a sorból. Bulizzunk! – ordította boldogan, és féktelen pogózásba kezdett.
