A vad harcosok minden pillanatban az életükért küzdöttek. A vér, az üvöltés, az önkívületi állapot szinte természetes ismertető jegyük volt, még a mai civilizáció távlatából is képesek vagyunk ezt tényként elfogadni, sőt hőseinkké is váltak a letűnt korok ilyen szereplői. (A Trónok harca, az Utolsó Királyság nekem is személyes kedvenceim.) Most borzongva nézzük ezt a képet, nem tudunk és nem is akarunk azonosulni szereplőjével, inkább féljük, mint tiszteljük őt. Mi a különbség a két kép között? A fesztiválon ugráló punk gyerek és harcban üvöltő gyilkosok látványa miért vált ki más érzést belőlünk? Miért hős az egyik és riasztó a másik? Miért ez a kettős mérce, talán tudom a választ. Az illúzióként megteremtett biztonságos, civilizált életünkbe nem piszkíthat bele senki. Kérdések helyett ítélkezünk, törődés helyett kirekesztünk. Aztán haza megyünk és megnézzük a legújabb részt a kedvenc öldöklős sorozatunkból.
Bence, nem az életéért, hanem az Élet ellen küzd. A saját, sosem kért, alig megélt élete ellen. Vele született túlérzékenységtől, hiperszenzivitástól szenved. A szívét mintha kívül hordaná, nem kap védelmet hústól, csonttól, mintha minden idegvégződése a bőrén túl lenne. Minden érzést felfokozottan él át, jót és rosszat egyaránt.
Kisfiúként ragyogó szemekkel leste a világot, tanulta annak szokásait, fejlesztve saját képességeit. Csodálatosan rajzolt, a zenei hallása korán megmutatkozott, először furulyázni, majd klarinétozni tanult. Szülei melegen ölelő szeretetének kíséretében kezdte meg tanulmányait hat évesen.
Az első csalódás az első hittan órán érte, amikor az oktató az osztály előtt alázta meg egy társát, épphogy befejezvén Jézusról és a szeretetről tartott előadását. Mindezt tette azért, mert a kislány nem tudta visszatartani szünetig, kikéredzkedni pedig nem mert, így összepisilte magát. Ahelyett, hogy csendben megadta volna a szükséges segítséget, fennhangon közvetítette az eseményeket. Igazán megfogalmazni sem tudta Bence, miért fájt ez neki, hiszen egy hatéves gyerek volt, a nagy intézmény kebelében elveszve, de egész úton hazafelé és még otthon is csak zokogott. Az ilyen és hasonló visszaélések, a kiszolgáltatott gyermekek verbális bántalmazása késztette arra, hogy elforduljon a felnőttektől és minden figyelmét saját korosztályára irányította. Innentől a barátok voltak, akikben bízott, akikért tűzbe ment volna, a felnőttek pedig megszűntek számára létezni. A gyermeki lét csodája, hogy egymásban fedezzük fel az egész világot és ehhez nem is kell más szinte, mint egy hely, egy kaland, egy bringa, esetleg egy új játék. Aztán beköszönt a kamaszkor.
A hormonok, mint a felhőtlen gyermekkor ádáz ellenségei, egyszerre berobbannak a felkészületlen gyermeki testbe és többé már semmi sem lesz ugyanolyan. A barátokból szerelmek lesznek. A hangos vitatkozásokból összetört szívek. Az idő fontossá válik. Percekben, órákban méred, hogy mennyi jut Neked a jóból. Érintésre vágysz, de azt sem tudod, hogy mi az. Felvilágosulatlan és elárvult vagy. Ez az állapot iszonyú feszültséggel jár: nap, mint nap jönnek az újabb csalódások, amiktől elvileg erősebbnek kellene lenned. Ahelyett, hogy segítséget kapnál, csak intőket és rossz osztályzatokat kapsz, újabb és újabb megaláztatások kíséretében. Ekkor jönnek a tudatmódosító szerek.
Nem akarsz érezni, nem akarsz szorongani, nem akarsz (nem tudsz) normális lenne, lázadónak tűnsz, aki a világ ellen küzd, de csak magaddal harcolsz és így mindenképp vesztes vagy. Rohanó, elfoglalt és tanácstalan szülők, képzetlen, beképzelt pedagógusok; a gyerekek magukra maradva birkóznak meg gondjaikkal, saját eszközeik nem feltétlenül megfelelőek.
Bence rajzolt, zenélt, közben szívta a füvet, itta a sört, beszélni már szinte senkivel nem tudott, világa beszűkült, pedig érzelmei hatalmas méretűek voltak. Szépsége miatt a lányok mindig akartak valamit, de soha nem értették meg az érzékeny fiút, aki ettől még mélyebbre vonult vissza magába. Lassan már nem akart senkit maga köré. Piercingek, kopasz fej, bakancs, szegecsek, karikás szem, fekete körmök, mindegyik egy tégla abban az építményben, melyet saját védelmére emelt és nem létező falára a következő szemmel nem olvasható üzenetet tűzte ki: kéretik őt békén hagyni, véletlenül sem szeretetet ígérni majd magára hagyni, egyszerűen húzzon a francba mindenki.
Lesz e Bencéből valaha apuka? Hasznos tagja lesz e a társadalomnak? Jól adózó, még jobban eladósodott kiváló állampolgár? Igen, ez elképzelhető. Hogy meggyógyulnak a sebei valaha? Nem hiszem. Orrának vérzése előbb-utóbb eláll, talán többször már be sem törik, de kívül hordott érdes kis szíve mindig szivárogni fog. Ahogy megtanult színlelni, vadságot tükrözni, úgy megtanul felnőtt lenni, megtanul fogyasztó lenni, de ahogy a hűtőjében a rengeteg sör, a lelkében a hatalmas űr is mindig nagyon hideg lesz. Nem is akarok tovább zavarni, mert, ahogy Ti is hallhatjátok, már csak pár akkord és indul a pogó…
