Frissen érkezünk a koncertre, ki vagyunk éhezve mindenre. Ide nekem az oroszlánt is!
– Adj egy sört Miki!
– Mentolosat?
– Jah, lehet azt is…
Fél füllel hallom, hogy már az előzenekar játszik.
– Milyen volt tegnap az a kis ribi? – kérdezem érdeklődve, miközben továbbadom a füves cigit.
– A vöröske?
– Aha. Megvolt? Alul is vörös?
– Barmok! – harsány röhögés – Gyertek pogózni!
– Sirály! Adsz még egy kis sört?
– Naná!
Közben újra nálam a ganja, mélyen rászívok és amíg bírom, bent tartom az illatos füstöt.
Kezdek benyesni, hat a cucc – kilazulok. Vadul pogózni kezdünk, a dübörgő zene ritmusára – olyan mintha az egész az agyamban lüktetne. Egy vörös robbanás. Bumm! – valaki orrba fejelt. Nem érzem – hirtelen benyelek egy adag vért. Már nem tudom hol a fent, és hol a lent. A fájdalom és a fáradság nem létezik. Lebegés van. Boldogság. Eggyé váltunk, ebben az archaikus vad adok-kapokban. Most én vagyok soron, az öklöm meglendül, és tompa puffanással csapódik a mellettem lévő srác gyomorszájába.
– Bocsi! – üvöltöm vidáman, olyan viccesnek tűnik minden.
Csak a most számít. Holnapra vége lesz az egésznek, és fáradtan, rosszkedvűen keresgéljük majd a cuccainkat. A sebeket még nem érzem, de másnapra tutira elkezdenek sajogni. Az orrom már krumpli nagyságúra dagadt, és a szám is csúnyán felrepedt. A pólómat vérfoltok pettyezik. Anyám hülyét fog kapni ha meglát. Mindegy, nem érdekel. Legalább egy rövid időre éreztem hogy élek.
