Szétszedem az estét – a mát és a holnapot (is). Olyan mintha kettő lenne belőlem, pedig mögöttem is mondták – csak én vagyok.
És tegnap is volt egy ’flessem’ – üzemzavaros (is) lettem. Ma pedig a vér íze a számban emlékeztet mindenre. ’rület volt tegnap is, az lesz holnap is. A véremet kóstolva tudom, mi a dolgom holnap. Kell ez az este – el akarom hagyni a világom.

Kellenek a falak: ledönteni! Minden hulljon szét körülöttem! Essünk bele ezerszer – mindig ugyanabba a hibába. A baj körülvesz, keresnem se kell. Átjárja minden mozdulatom. Végig hajtok rajta – végig a mán. Végig a városon! Aztán a holnapon! Vér-ízzel a számban epedve várom a holnapom.

Kifosztom az estét – semmije sem marad! Csak Én! Mindenét akarom, hogy aztán a holnapot is magamévá tegyem. Kell egy nagyobb kanál! Minden este éhes maradok. Minden este vér és vágy íze keveredik – a számba’. Aztán mindig kell a következő, meg kettővel utána. Mámoros holnapgondolatokkal alszom el – percekre csak. Folyton fent vagyok – folyton pörget. Az este is elveszi, ami az övé – belőlem!

Izgalomból izgalomba hajt a vérem. Mintha minden nyújtaná felém a kezét. Bennem pedig az ütem ver a szívem helyett. Olykor félredobban – percekre alábbhagy. A szünet a leghosszabb. Holnapig a leghosszabb.