Pölczman Péter: A pogó mindenkié [Képalá]

Szedett-vedett gönceink eltakarják, ki honnan jött, ki fia-borja, és mennyit kaszál a faterja egy évben, a zúzdában egyek vagyunk a névtelenségben. Senki nem kér, nem is ad nevet, telefonszámot a pofon mellé, mert a pofon épp attól izgalmas, hogy sem előélete, sem utóélete, hirtelen veszettül fáj, aztán hamar lecseng.
Alapból nem utálom az embereket, de ilyenkor lelkiismeret-furdalás nélkül beleordítom a világba, hogy mindenki bekaphatja. Ütök-vágok, akit érek, és remélem, a többiek sem fognak kímélni engem, mert mindannyian csak nyerhetünk egy kis vérrel, ha a hétköznapok lapos menza íze után kóstolhatunk végre valami frisset, nyerset is.
Hogy ez hova vezet? Azt én is szeretném tudni. Pont azért püföltetem magam, hogy kiderüljön, van-e valami elnyűhetetlen bennem, amire megéri rászánni az időt és felépíteni egy életet, vagy menjek rögtön krumplit sütni a Mekibe, mert semmi értelme, hogy megfeszüljek holmi magasztos küldetés ürügyén az emberiségért.
Igen, a színes frizura és a fülbevaló feltétlen kell, de gyakran játszom az árnyalatokkal meg a különböző méretű karikákkal, mert nem tudom és nem is akarom beskatulyázni magam. Hogy akkor döntsem el, fiú vagyok-e, vagy lány? Most komolyan, te értettél bármit is abból, amit mondtam?! Na húzz innen, mert úgy rúglak seggbe, mint bárki más itt mellettem a küzdőtéren, attól függetlenül, hogy ők megállapodott, genderkonform férfiak, én pedig jelenleg egy nembináris, Erik és Erika között hullámzó valakinek érzem magam.