Minden ember függ valamitől. A szerencsétlenebbek túl akarják élni. De itt vagyunk mi. Mi át és megéljük az életet. Vannak köztünk kapcsolatfüggők, drogfüggők, szexfüggők, van, aki emberektől és van, aki az állataitól függ. Én érzésfüggő vagyok. Az illatokért, zajokért, érintésekért élek. Illetve ezek miatt.
Mindent megérintek, megízlelek, megszagolok, és ezek a pillanatnyi örömforrások teszik kerek egésszé az életemet. Könnyebben meglelem a helyem a valóságban, ha azokra a dolgokra koncentrálok, amiket én magam tapasztalok meg. Nem hiszek Istenben, de hiszek a templom harang hangjában, ami minden nap pontosan ugyanabban az időben kondul meg. Nem hiszek a szerelemben, de hiszek a langyos kezek finom érintésében.
Nem hiszek a halál utáni létben, de hiszek a mai napban. És a mai nap is tartogat valamit. Rengeteg érzést. Én nem megyek bele. A pogó nem az én világom. Az érzést viszont, amit nyújtani tud nem tudom figyelmen kívül hagyni.
Ezért becsukom a szemem; várom a lüktetést, az izzadó testek egymásnak ütődő hangját, illatát és szépen lassan a szívverésem egybeolvad a fapadlón dübörgő lábak ütemével.