- Nézd anyu, nem tehetek arról, hogy nem láttad az unokád. – Szomorúan mondta Alexis az anyjának séta közben a körúton. Senki sem tudta előre, hogy így alakul az életem.
Anyja nem válaszolt, elfogadta a sors szeszélyeit, „elengedte” lányát azzal a ficsúrral. A világ végére mentek, „menekültek” a hatóságok elől. Még telefonon sem tudott beszélni az unokájával, nehogy árulkodó legyen a hívás. Így levelet sem kapott, se képeket. Az újszülöttből, akit a kórházban látott, most már 22 éves felnőtt lett. 22 év telt el, hogy nem látta őt. El se tudja képzelni, hogy nézhet ki most.
- Elhagyott a „férjem”, a pasim – mondta halkan a lánya. Félve, mert most következik majd a sok okosság. De az anyja nem szólt semmit. Talán hiányoztunk neki? Hiszen egyedül nevelt fel, mart az apám is lelépett.
- Örülök, hogy itthon vagytok! Végre láthatom az unokám. Milyen is lehet? Remélem más, mint a szülei. Talán kitörhet ebből a pokolból. Művelt, jó tartású, okos, vonzó. Szeretném, ha tanult lenne. Rá fogom hagyni a lakást, a férjem, az ő nagyapjának az óráját is neki adom. Patinás, dupla fedeles, ezüstláncos Doxa. Legalább ezt megérhettem. De, hova megyünk? Mikor láthatom az unokám? Ő nem jön elénk? – kérdezte félénken a nagymama.
- Mindjárt találkozhatsz vele. Egy igazi sztár lett. „Keresett személyről” beszélünk.
Ekkor tűntek fel az óriás plakátok a parkban. A középsőn egy koncerten pogózó fiatalt lehetett látni, akinek fülbevalója volt és vérzett az orra. A lánya rá mutatott: Ő az unokád.