Nemsokára új ütés kezdődik. Döglött embereket szolgáltál ki ma is, vagy robotok voltak ezek, ki tudja. A szíved a pultban állt, a lelked az atomok mezején bújt el egy kvark háta mögé, hogy ne is lássa ezt a sok élő húsú, halott mozgatót. Első mozgató híján semmi sem próbál lenni, csak lebomlik. És még jó, ha csöndben oszlik, várva a sorára. A kezébe adod és ő is a kezedbe adja, és ha letelik a nyolc vagy tizenkét óra, indulhattok haza. 

De ideértél. Otthon penészes a fal és szar a tévéműsor, itt füves a mező és olcsó a boroskóla. Lassan püffen a földgolyó a nemlét sötétjén, mindjárt power akkordok szórják szét a fényt. Az izgalomtól kiszárad a szád, nyersen dobol a négy negyed a garatban. Az egész éjszaka ott feszül a vádlidban, az értelmetlen másodpercek és bolygórendszerek. Egy állás van, egy oxigénmolekula és egy tüdő. 

Végre. Egy ér megpattan, langyos vér oltja a szomjat, ellazulnak az izmok, selymes hullámzás indul, minden rovar és bogár harapni kezd, lágyan csókolnak, visszatükrözik a csillagokat ahogy feloldódsz végre az ütésben. Szakad a hús, törik a csont, vigyáznak a szívedre az ösztönök. Mozgás van, buzognak a molekulák. Egy kis kvark kitakarítja a háta mögött a teret. Tejet meg vajamézes kenyeret készít oda holnapra.