Most jó, egyre jobb.

Hangosabban, még hangosabban!

Mert akkor lassan távolodik, halványul a te, belül szüntelenül lüktető hangod, amelyik váratlanul azt üvölti, hogy megbántad, hogy megszültél, meg, hogy egy nagy nulla vagyok.

Szinte eltűnik ebben a dübörgő zenében a papucsod elviselhetetlen üteme, amiben tudom, hogy úgyis elkapsz a tágas, otthonos, egymásba nyíló szobákban kergetőzve. Fakanállal a kezedben, ami a végén a fenekemen vagy az azt védő apró ujjaimon dobol.

„Vedd el a kezed, vagy úgy még jobban fog fájni!” Tudom már, hogy így van, akkor vajon miért olyan nehéz mindig elvennem? Ráadásul a feltörő könnyeim letörléséhez is kell, azokat szeretem azonnal eltüntetni.

De most végre csak a zenét hallom. Úgy a legtutibb, ha én is velük üvöltök. Két oldali ellentámadás. Ez az! Az én hangom és az ő hangjuk együtt kipárnázza a fájó ürességet. Puha mohában ringatózom, nem szúró szilánkokban; szivacsba dőlhetek, nem a sötét semmibe zuhanok.

Jó lenni, jó gyerek, jó ember vagyok. Ugye? Mindenki látja, igaz?

Olyan jó most, hogy itt is maradok.