HAJDÚ D. András: A kongói dzsungel magyar hőse (sorozat)

Most megpróbálom egyetlen kép segítségével megállapítani, hogy a világ sorsa reménytelen, vagy ellenkezőleg, nagyon is bíztató. Téved, aki azt hiszi, hogy ennek eldöntéséhez sok ismeretre, sok adatra van szükség. Az ismeretek többsége fölösleges. Az adatok többsége félrevezető. Vannak irányadó helyek, képek, pillanatok. Csak hát nem könnyű ezeket a képeket, pillanatokat, helyeket megtalálni.

Egy olyan hely, ahol a világ sorsa megfordul, értelemszerűen a világ közepe. De még egy olyan hely is annak mondható, ahol néha, vagy legalább egyszer le lehetett mérni, hogy merre tartunk, hogy tágul-e a világ, vagy zsugorodik.

Keressük meg a világ (egyik) közepét, hogy megtudjuk, mi a sorsa a többi részének? Mert a közép mindig megmarad.

Hány közepe van a világnak?

Vagy annyi világ van, ahány közepét találunk?

Hogy tágul-e, vagy zsugorodik – a világegyetem esetében nekünk mi volna jó: a végső szétzuhanás, vagy az izzó önmagába ömlés? Azt hihetnénk, mindkét alternatíva olyan messze van, hogy ez a mi szempontunkból teljesen mindegy. De sosem nevette ki még egyikünk sem a Csillagok háborújában a nagy galaktikus ugrásokat, a hipersebességet?

Nem vihogott a távolság ignorálásán? Ha nevetett, rosszul tette. Ha vihogott, nagy hibát követett el. Ugyan valóban nem lehetséges ilyesmi, de vannak más alternatívák a lehetségesen kívül! Így van ez az időbeli távolságokkal is. A világvége talán karnyújtásnyira van, csak tudni kell, hogy harminckét, hatvannégy karunk közül melyiket nyújtsuk ki, és merre.

KÉPALÁ 2020

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a Margó Irodalmi Fesztivállal és a Könyves Magazinnal KÉPALÁ címmel nyílt irodalmi pályázatot hirdetett a 38. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan. A pályázat szakmai partnere a Petőfi Irodalmi Múzeum volt. A beérkezett pályaműveket itt lehet olvasni.

Tíz felkért szerző rövid prózát írt az exponáláskor lezárt történetekből: Falcsik Mari, Kollár Árpád, Lackfi János, László Noémi, Sajó László, Solymosi Bálint, Szilasi László, Terék Anna, Vörös István, Zalán Tibor.

Tudni kell a jelent kiszélesíteni, mint egy hidat, vagy utat, vagy éjszakai zaklatott monológot. Vannak helyek, ahol ez lehetséges. Vannak helyek, ahol néha, de legalább egyszer le lehetett mérni, hogy merre tartunk, hogy tágul-e a világ vagy zsugorodik.

És vannak olyan pillanatok, amikor ez megtehető.

Ha szerencsénk van, akkor ezekről a helyekről, ezekben a pillanatban készül egy kép is.

Amióta a világmindenségben úgy egymilló évvel az ősrobbanás után megjelent a fény, képek is vannak. A képeknek olyan mennyisége lesz láthatóvá, hogy ezek észlelésére létre kellett jöjjön a szem! De a szemhez fényérzékelés kell, így előbb létrejöttek a növények. A szemhez egy használó lény is kell, így másodjára létrejöttek az állatok. A szemhez értelmező agy is kell, így harmadjára létrejött az ember. Meg az emberrel egyenértékű szinten világértelmezésre képes állatok (sas, szamár, csimpánz, delfin, elefánt és még annyian). És ha már az elefántot meg a csimpánzt emlegetjük, akkor létrejött Afrika, a dzsungel, létrejött Kongó.

A képek érzékeléséhez elég volt a szem. De hogy a világot valaki lássa is, létrejött Isten, akit előszeretettel ábrázolnak szemként, mindent látó szemként. És láthatjuk, hogy ez jó. Nagy hasznát vette a látásnak, most már beláthatja, mit teremtett, de nincs módja korrekcióra, csak dokumentálásra. Így hát az ember segítségével létrehozta a fényképezőgépet, hogy ugyan már rögzítsen fontos képeket. Az ember persze nem mindig tudja, mi a fontos kép, bármit rögzít. De akkor létrejött a művész, aki jó pillanataiban (már megint azok a kivételes pillanatok) meg tudja különböztetni az értékes képet az értéktelentől. Úgy értem, fölismeri a látványt, melyet nézve el tudjuk dönteni, hogy merre tartunk, hogy tágul-e a világ vagy zsugorodik, hogy reménytelen-e sorsa, vagy ellenkezőleg, nagyon is bíztató.

Számomra ilyen az a kép, ahol egy orvosi táska körül gyülekeznek egy falu lakói. A kép közepén egy asztal áll. Ahogy egy teknős tartja a hátán a világot, ezt mindenki tudja, ez az asztal tartja a hátán, vagyis a lapján ezt a pillanatot. Az orvosi táskát.

Ez az orvosi táska pillanata?

Meg a falué.

A táska az asztal bal odalára van hanyagul letéve. Fekete tartópántja részben alája keveredett. A táska fémből van, jókora téglatest, egész másképp néz ki, mint azok a bőr orvosi táskák, amilyenekkel gyerekkoromban a háziorvos érkezett. Az arcára, nevére nem emlékszem az orvosnak vagy orvosoknak, de a táskára igen. Úgy látszik, a táska hozta az orvost, a táskában nemcsak a gyógyszerek voltak, hanem az orvoslás maga. Így van ez itt is. Az orvost nem látjuk. De ott a táska, ott az asztal, ott a falu, mely tisztes távolságban körbe üli és állja ezt az egészet, mintha valami látványosságra számítanának. Ó, igen, a szemről, a látványok főnökéről lesz szó, úgy tudom. De nem kell semmit tudnunk, a kép többet mond el, meg kevesebbet.

A táska nem e faluból való. Az asztal igen.

Kié lehet a jelenlevők közül? Bizonnyal valamelyik ülő férfiú házából hozták ki. És azt a négy széket is, melyeken ülnek. A négyből egy karosszék, abban valószínűleg a falu legtekintélyesebb embere ül.

A tekintélyt nem a csillogás adja és nem is az fejezi ki. Hogy itt szegénység uralkodna? Az emberek nem látszanak boldogtalannak, van, aki elégedett, van, aki kíváncsi.

Annyi a részlet, az érzés, az otthonosság, ami, minél tovább nézem a képet, annál jobban felhalmozódik, hogy szinte reménytelennek tűnik mindennek az elbeszélése. De van egy módszer a dolgok összetömörítésére. Nézzük az egészet infravörös fényben, vagyis egy vers szemével:

ORVOSI VÁRÓ A FÁK ALATT

Most fény koppan az esővíztől megkeményedett
talajra, már amennyi lejuthat a pálmafák között.
Az árnyék a legnagyobb társalgó lehet,
a nyugalom, ha nem is túl hosszú, de legalább örök.
A világvégére egy orvos érkezett,
de megértette, hogy itt sokkal több pörög
ki, mint egy kaszinó rulettjén,
és nagyobb értékek forognak kockán.

Ha ott élhetnék, minden gondomat elfeledném,
mert annyi másféle gond zúdulna ott rám.
A világ folyása nem múlhat a szerencsén,
a világ megtorpanása, mint egy alvó oroszlán.
Vigyázó szemünket már rég nem Párizsra kell vetnünk,
a világ vezetése a központból eltűnt,
nem is vezeti senki, nem a senki vezeti,
mikor egy kongói faluba orvos érkezik,
és asztalra tett táskáját körül állják a népek,
akkor az a teremtés könyvéből
vett pontatlan idézet.
Hány gyerek jött el a környékről!
Odébb néhány nő is megtalálható,
egyikükön eredeti afrikai ruha,
a gyerekek közt sokan félpucérak,
lehetővé teszi ezt a száraz évszak.
Négy székben ül négy fiatal apó,
négy vezetővé öregedett kisfiú,
akinek egyszercsak már van szava,
és a talpa alá van gumipapucsa,
mosolyognak, mint aki arra hiú,
hogy az ülőhelyét itt elérte.
Ha belegondolsz, ennél több mi kéne,
nem az elfeledettség terül a vidékre:
szakad ruhában járó béke,
a gyógyulás esélye.
És nem a világvégi bú.
Errefelé senki nem szomorú,
mosolyognak, néznek és várnak.

Csupán ennyi is reményt adhat a világnak.
De, aki nem kedveli a reményt,
tartsa meg magának a különvéleményt,
ezen a helyen nem férhet bele,
hogy elrabolja az embert a végzete.


UTÓHANG

Úristen, milyen jó, hogy van vers, ami mindent képes magába tömöríteni! Még vagy két oldalt vacakoltam volna a kép elmondásával, hogy bal oldalt az európai rongyokba öltözött gyerekek, hátul középen néhány nő, az egyikük hagyományos ruhában.

Hogy én mennyire szeretnék afrikai, színes viseletet hordani! De nem tehetem meg, mert félrenéznek az emberek, még az ismerősök is, ha a megengedett szürke, fekete és farmerkék tónusainál kicsit is tarkábbat vesz magára valaki. Arrafelé meg önként bújnak ilyen ócska cuccokba. Még a négy falufőnök is. De ez nem bolygatja meg integritásukat. Persze nyilván lehetne mesélni. De ez a kép mást mesél. Minden dib-dáb esetlegesség mögött van itt valami derűsen szükségszerű. Minden kiszolgáltatottságon és gyengeségen túl van valami megmagyarázhatatlan erő. Úgyhogy ez a világ egyik középpontja. Ezt a fotóművész pontosan rögzíti. A rögzíthetetlent. De sikerült. Elkapta.

És akkor megvan a válasz a bevezetésben föltett kérdéseinkre is:

A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Falcsik Mari: Karácsony [Képalá]

...
Nagy

Szilasi László: Fürdés a tóban [Képalá]

...
Nagy

Terék Anna: Fekete nap [Képalá]

Olvass!
...
Beleolvasó

A kutya és az ember kapcsolata egyszerre különleges és ősi

Van valami igazi, valami ősi, bölcs és gyönyörű az állat és az ember kapcsolatában - állítja Tor Age Bringsvaerd Vau című könyvében, amely a kutyát övező mítoszokra, mesékre és különös hagyományokra koncentrál - mutatunk egy részt belőle!

...
Beleolvasó

Ilyen volt Magyarország 2008-ban

Mesterházi Mónika új versekötete, a Nem félek a rendszerváltás után újabb rendszerbe zökkenő magyar viszonyokról mesél. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Egy nyakék még a 19. században is fel tudta forgatni az ember életét

Rose Tremain új könyvében egy fiatal nő változtatni akar az életén, és ki akar törni a kisvárosi közegből, mert azt gondolja, többre és másra hivatott. Olvassatok bele A kegyelem szigetei című regénybe!

...
Beleolvasó

Steven Spielberg megvette Richard Osman krimijének filmjogait

Május elején érkezik magyarul Richard Osman debütáló regénye, A csütörtöki nyomozóklub, amely 2020 egyik legnagyobb krimi szenzációja volt. 

...
Beleolvasó

Egy közszereplőnek tudomásul kell vennie, hogy foglalkoznak vele

Görög Ibolya könyve a közéleti szereplők megkerülhetetlen műve, és azoknak biztosít támpontokat, akiknek a mindennapjait a nyilvános szereplés tölti ki.

...
Beleolvasó

Boccaccio klasszikusa ihlette a modern Dekameron-projektet

Margaret Atwood, Mona Awad, Tommy Orange, Edwidge Danticat vagy David Mitchell - csak néhány név azok közül, akik igent mondtak a New York Times felkérésére, és vállalták, hogy történeteket írnak a koroanvírus-járvány idején. Ez lett a Dekameron-projekt - mutatunk belőle egy részletet!