Tony Kushner Angyalok Amerikában című Pulitzer-díjas drámáját az egyik legnagyobb színházi remekműnek tartják. A korszakalkotó amerikai AIDS-krízisről szóló darabot 2025-ben a Radnóti Színház vette elő újra, Magyarországon először 1993-ban mutatták be a Vígszínházban. Kushner drámáját Upor László fordította: a dramaturggal a nyolcvanas évek Amerikájáról, civilizációs minimumról, kritikai visszhangról, az SZFE blokádjáról, valamint a remény és a munka kapcsolatáról is beszélgettünk.
Tony Kushner drámájának első részét 1991-ben mutatták be az Egyesült Államokban. Milyen közegbe érkezett akkor az Angyalok Amerikában?
A kilencvenes évek Amerikája nagyjából ugyanolyan volt, mint a mai: egy rettenetes dúlás közepén látszott, hogy az, amit a Reagan-korszak hozott, nehezen kiheverhető. A 2020-as évek Trump-korszakában is ezt tapasztaljuk: nagyon nehéz lesz kiheverni az elmúlt éveket. Ilyen szempontból tehát nincs nagy különbség. Ám ez a történet úgy szól a nyolcvanas évek Amerikájáról, mint ahogy a Hamlet Helsingørről vagy a Tóték a fiktív Mátraszentannáról. A legvalóságosabban abban a közegben játszódik, de nagyon kevés dolog veszti érvényét, ha abból a korból és kontextusból kiemeljük.
Eltelt több mint harminc év, és a darabot elővette a Radnóti Miklós Színház. Miben aktuális ma is ez a történet?
Az, hogy az emberek olykor bántják egymást, és nem mindig vállalják azt, ami a legbelső lényegük, kortól és közegtől független. Az is meg fogja érteni ezeket az emberi történeteket, aki soha nem járt New Yorkban, soha nem találkozott AIDS-beteggel, és nincs a környezetében homoszexuális férfi – amire ugyan minimális az esély.
Arról nem beszélve, hogy a darab második része elképesztően tág dimenzióba csúszik át, már-már kozmikussá szélesedik. Kapunk egy profán és mélyen megható világmagyarázatot, egy mindenféle ősi és ókori népek vélekedéséhez hasonlatosan konkrét és szürreális teremtéstörténetet. Kushner csodásan kifordítja azt a teremtéstörténetet, aminek lényege, hogy valójában a betű, a szó az Eredet.
Elképesztő intellektuális csemege, miközben egy pillanatra sem veszít a drámaiságból.
Az évek alatt mennyit csiszolódott, alakult a szöveg?
Kushner maximalista szerző, állandóan dolgozik a szövegen, újabb és újabb kiadások jelentek meg azzal, hogy ez a végleges változat. A darab bejárta az egész világot, film is készült belőle – aminek a forgatókönyvét szintén Kushner írta –, ezek hatására is tovább csiszolta. Az Angyalok olyan darabmonstrum, ami nem tudja nem foglalkoztatni az embert. Folyamatosan.
Majd jön a fordító, aki egyrészt találkozik a szöveg különböző változataival, másrészt szerencsés helyzetben van:
nagyon korán sikerül elérnie, hogy a darab első részét bemutassák Magyarországon.
Később dolgozhat a filmsorozaton is, ráadásul egészen más szinkront készíteni, mint feliratot. Nem sok szabadságom van abban, amikor Al Pacino vagy Emma Thompson szájára kell írnom a magyar szöveget, felirat esetében viszont az olvasás sebessége miatt kell sokkal rövidebben megfogalmaznom ugyanazt. Ez rengeteg munka; élvezetes, de nehéz játéknak fogtam fel.
Aztán felkérnek a kolozsvári színháztól, hogy immáron mindkét részt szíveskedjek elkészíteni (felfrissíteni) nekik. Majd megint eltelik jó sok idő, és azt mondja a Radnóti Színház, hogy elővennék ezt a szöveget. Bejön a képbe egy dramaturg, akinek a 30-40 év korkülönbség miatt már egész más a nyelvi szemlélete, egy rendező, akinek képi és egyéb ötletei vannak, amelyekhez muszáj idomítani a szöveget – édes kényszer. És akkor előáll a sokadik változat, miközben állandóan azt érzed, hogy új dolgokat fedezel fel ugyanabban a darabban. Összességében hatalmas ajándék, hogy ennyiszer foglalkozhatom az anyaggal.
Ennek az állandó mozgásnak a végére értünk azzal, hogy a dráma most könyvként is megjelent?
Kicsit ez volt a cél. Az egész persze a szerzői-fordítói hiúságról is szól, de arról is, hogy az Angyalok tipikusan olyan dráma, amihez az ember olykor szívesen visszalapozna. Amit színházban nem lehet megtenni, de most már bárki leveheti a könyvet a polcról.
A színházi előadás nem irodalom, de ez olyan típusú és színvonalú szöveg, amit érdemes önmagában is elolvasni.
Az AIDS-járványt a nyugati világban megfékeztük, a homoszexuálisok közössége ma már láthatóbb. De vajon valóban elfogadóbb társadalomban élünk-e, mint harminc-negyven évvel ezelőtt?
Ha öt hónappal ezelőtt beszélgetünk, akkor egyértelmű nemmel válaszoltam volna a kérdésre. Most viszont azt mondom, hogy
elképesztő sebességgel látszik elkövetkezni az a világ, ahol az elfogadás, a jó értelemben vett tolerancia magától értetődő.
Ahol a másikkal törődni és a másikat békén hagyni civilizációs minimum.
De azért túl optimista sem vagyok. Mert oké, hogy a budapesti rendőrfőkapitány tudomásul veszi, hogy lesz Pride, és a miniszterelnök szájából elhangzik a parlamentben, hogy egy azonos nemű pár szerető otthonában jobb helyen van bármely gyerek, mint egy árvaházban vagy gyerekkereskedők kezében – és ez nálunk ma nagy dolog! –, de azért ugyanebben a parlamentben a mai napig teli szájjal migránsoznak pártállástól függetlenül.
Nem tudjuk még, hogy hol tartunk, mert úgy könnyű toleránsnak lenni, ha annak egyelőre nincs ára. Rengeteg példa van a világtörténelemben arra, hogy abban a pillanatban, amikor ez az attitűd fájhat, megszűnik az elfogadás.
Az egyik főszerepet alakító Major Erik egy interjúban azt mondta, hogy az április 12-ei országgyűlési választás utáni egyik első előadás örömünnep volt, és azt érezte, hogy a darab részben elvesztette az érvényét. Ha valóban nyitottabb világ vár ránk, amelyben a politika partnerként tekint a szakmára, akkor ön szerint hogyan változik meg a színház szerepe?
Lehet, hogy ez egy kissé optimista vagy naiv hozzáállás, de értem, miről beszél. Viszont mindenképp pontatlan megfogalmazás, hogy egy olyan darab, amelyik a toleranciát, illetve annak hiányát helyezi a sok középpontja egyikébe, elveszíti az érdekességét, amint egy toleránsabb társadalomban ébredünk. Gondoljunk csak arra, hogy a világon nem mindenütt uralkodik autokrácia, de a világon majdnem mindenütt játsszák nagy sikerrel ezt a darabot.
A mindenkori művészetnek nem tud nem lenni társadalmi és politikai aspektusa, de ez nem jelenti azt, hogy folyton konkrét helyzetekre kell reagálni.
Nagyjából senki nem tartja elfogadhatónak az emberölést, de ettől a közmegegyezéstől minden olyan dráma elvesztené az érvényét, amelyben embereket gyilkolnak?
A színház arra való, hogy az emberi kapcsolatok bonyolultságával foglalkozzon. A világ végezetéig tudunk érvényeset mondani, teljesen függetlenül attól, hogy mennyire égető a jelenben az az alaphelyzet, amit a dráma fölrajzol. A karrierizmus, a másik eltaposása, a rossz hierarchiák kihasználása sajnos ma is jelen van a társadalomban;
annál fontosabb és komolyabb dologról nem lehet beszélni a színházban, mint hogy ember embernek farkasa.
Nagyon gyenge kis darab volna, ha csak akkor szólna nagyot, amikor éppen be van tiltva a Pride. De nem az.
És ön szerint miért szólt ennyire nagyot Kushner drámája? Jókor volt jó helyen?
Van olyan dráma, ami „csak” jókor van jó helyen, azt úgy hívják, hogy zeitstück, azaz hogy a pillanatnak szól – ami lehet nagyon fontos, félreértés ne essék. De ez a darab nem ilyen. Az Angyalok Amerikában kegyetlen kritikával mutatja meg a tévedéseinket, az egyoldalúságunkat, miközben elfogulatlanul és empátiával ábrázolja azt a rengeteg figurát, akik egy szövevényes, sokrétűen bonyolult mátrixban érnek össze.
Mindemellett rettenetesen pontos politikai analízist ad a kapitalizmusról, amitől egyáltalán nem szabadultunk meg.
Kushner a szó legbonyolultabb és legjobb értelmében baloldali. Mindenféle elitizmussal, kiváltsággal, kirekesztéssel, durva egyenlőtlenséggel szemben lép föl, de közben semmi nem didaktikus, szlogenszerű vagy zsurnalisztikus abban, amit mond. Ehelyett gyönyörű, gazdag iróniával és öniróniával ír: egyetlen piedesztálra emelt szereplője sincs a darabnak. A szemléletében és a nyelvében van egy különleges rafináltság. Iszonyatosan nehéz húzni belőle, mert minden mondat mögött, alatt, fölött ott van másik három mondat, belesűrítve abba az egybe. Olyan szöveg ez, aminek a szövetéből újabb és újabb szálakat lehet kihúzni.
A Vígszínház és a Radnóti Színház próbafolyamatában is részt vett. Mi jut eszébe, ha összehasonlítja ezt a két tapasztalatot?
A vígszínházas nagyon régen volt, én is 33 évvel fiatalabb voltam, és akkoriban a kelleténél jóval bátortalanabbnak éreztem mind a próbafolyamatot, mind az előadást – művészi és gondolati értelemben egyaránt. Ma már megengedőbb vagyok, de akkor elégedetlen voltam,
noha nagy vállalás volt a Vígszínház részéről 1993-ban ezt a drámát bemutatni, valószínűleg nagyobb vállalás, mint ma.
Főleg arra való tekintettel, hogy nagyjából a New York-i bemutatóval együtt érkezett meg az első rész a Vígszínházba, amikor felénk még senki nem hallott róla. Budapest előtt egyedül Kaliforniában és Londonban játszották. Nem volt körülötte felhajtóerő, nem is fogadta túl jól a kritika.
Lehet, hogy korai volt ez a magyar közönségnek?
A kulturális közegünk rettenetesen lusta. Most úgy tűnik, hogy gyorsan reagál, mert minden egy másodperc alatt, ilyen-olyan internetes felületeken megjelenik, és az az érzésünk, mintha azonnal értesülnénk mindenről, de szerintem most is ott tartunk, hogy nagyon keveset fektetünk be szellemileg abba, hogy felfedezzünk új dolgokat. Felgyorsult a világ, de valójában nem változott: a többség ma is másokra hagyja magát, hogy ők mondják meg helyettük, mi a jó, fontos, divatos, menő.
Trendekre reagálunk, rém kevesen vannak olyanok, akik veszik a fáradságot, és addig ásnak, amíg rábukkannak valamire, amire más még nem.
Mindig tisztelet a kivételnek, de szerintem ez a kritikára is igaz, ezt az Angyalok Amerikában akkori kritikai visszhangja is megmutatta: amiről a világ még nem mondta ki, hogy nagyszerű, azt a kritikus nem úgy nézi, mint egy „nagy” művet, és nem is úgy reagál rá. Ilyen értelemben tehát lehet azt mondani, hogy korán jött, mert nem vártuk meg, amíg világszám lett: az emberek nem úgy vettek rá jegyet, mintha a Rolling Stones megérkezett volna a Népstadionba. Pedig…
A Radnótiban bemutatott előadást már bátrabbnak tartja?
Csodálatosan innovatív az előadás – de nem hivalkodóan! Senkit sem szeretnék megbántani, de Nagy Péter István rendezőt a generációja legtehetségesebbjének tartom. Rendkívül intelligens és érzékeny, nagyon gazdag képi látású fiatalember, aki nem mellesleg komoly mozgásművészeti háttérrel is rendelkezik, a színész teste és hangja mint munkaeszköz rettenetesen fontos neki. És humora is van, ami nélkül semmit nem lehet, nem érdemes.
Amikor olyan művet próbálnak, amit én fordítottam, mindig igyekszem egy kicsit részt venni a próbafolyamatban. Annyira békésen kreatív próbaidőszakot, mint az első rész bemutatóját megelőző két hónap, a 40 éves dramaturgi pályám során nem tapasztaltam. Fantasztikus élmény volt.
Számos színészgenerációt látott felnőni, és sokan vannak a fiatalok között olyanok, akik nagyon viharos korszakban formálódtak alkotókká. Gondoljunk csak az SZFE bekebelezésére, majd a Freeszfe megalapítására. Mit lát a fiatal színészgeneráción, hogyan befolyásolták ezek a tapasztalatok az ő művészetüket?
Nincs tudásom arról, hogy az úgynevezett Színművészetiről most milyen színészek kerülnek ki, mert amikor mi eljöttünk, akkor én húztam egy vonalat önmagam és aközött, ami a Vas utca – Szentkirályi utca – Rákóczi út háromszögben történik. Hat éve nem tettem be a lábamat a régi főiskolára, nem voltam kíváncsi a pletykákra, és nem olvastam onnan érkező híreket sem. Ezekről a fiatalokról akkor fogom tudni, hogy milyen színészek, amikor majd látom őket színpadon.
Annak idején azt mondtam – és ezt ma is tartom –, hogy azok, akik többé-kevésbé aktívan végigküzdötték azt a fájdalmas és felemelő maratoni csatát – ami messze nem csak a blokád hónapjairól szólt –, egy életre való élményt szereztek. Jót és rosszat is, ami egészen biztosan vissza fog fordulni az ő munkájukba. Ezek a fiatalok mindenki másnál pőrébben találkoztak a nyers állami erőszakkal, és ugyanakkor mindenki másnál egyértelműbben tapasztalták meg a saját erejüket is: hogy lehetséges és érdemes együtt kiállni azért, amit fontosnak gondolunk.
Egyszerre voltak áldozatok és rocksztárok.
Ettől a csomagtól akkor sem tudnak elszakadni, ha Marica grófnőt játszanak. Ez nem tud nem meghatározó lenni, de hogy ettől jobb vagy rosszabb színészek lesznek, az egyelőre titok.
„Kezdődik a nagy munka” – ezzel a mondattal zárul az Angyalok Amerikában, ahogy az ön utószava is a könyvben. 2026-ban önnek ez egy pozitív, reményteli, vagy egy fáradt, pesszimista mondat?
Fáradt és pesszimista is vagyok, de ez egy tettre kész és tettre hívó mondat. Szerintem sokan úgy vagyunk vele, hogy amikor nincs túl sok remény, akkor is azt csináljuk, amit fontosnak gondolunk. Nem azért, mert azt remélem, hogy elérem vele a célt, hanem azért, mert nem lehet másképp:
fogni kell a lapátot, nincs mese.
Az Angyalok mindkét része ezzel a mondattal fejeződik be, ezért megengedtem magamnak azt a kis sunyiságot, hogy az utószót is ezzel zárjam. Mire nyomdába adtuk a könyvet, addigra már majdnem túl voltunk a választásokon, és láttuk, hogy bárhogyan sülnek is el a dolgok, kegyetlenül nagy meló vár mindannyiunkra.
