Áfra János: Glaukóma
PRAE.HU, 2012, 92 oldal, 1490 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Áfra János 1987-ben született Hajdúböszörményben, a hajdúk fővárosában. 18 éves koráig nem értesült róla, hogy vannak kortárs szépírók. Festészetet tanult, majd a Debreceni Egyetemen filozófiát és magyart, jelenleg is a cívisvárosban él és szervezi az irodalmi életet. Makói Medáliák Díjas és Móricz Zsigmond-ösztöndíjas költő, foglalkoztatja a konceptuális művészet, volt két kiállítása, bár mostanában inkább a művészetkritika terén aktív. Első verseskötete 2012-ben jelent meg Glaukóma címen, Két akarat munkacímű könyve pedig megjelenés előtt áll. Az Alföld munkatársa, a KULTer.hu kortárs kultúrportál főszerkesztője, továbbá a Szkholion és a prae.hu szerkesztője.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
A Biblia és a Zseb-Garfield. Nem viccelek. A lusta macska volt a kedvenc karakterem. Nagyon elveszett – úgy is mondhatnám, hogy lúzer – kisfiú voltam, a rajzolás és az írás mellett ez a képregény lett kiskamasz korom legfőbb mentsvára. Tíz-tizenkét évesen a kedvenc macskámról szóló magazinok és könyvek hatására kezdtem el kísérletezgetni képregény-rajzolással, az egyik szekrény mélyén most is pihen még néhány régi vázlat, kidolgozatlan ötlet, viszont már vagy tíz-tizenkét éve nem mutattam meg őket senkinek.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Elég hosszú a lista, mint bizonyára minden más olvasónál – ha bevallja, ha nem. Pont ezért nem lenne jó kiemelni itt egy-két szerzőt, általában egyébként sem teljes életművek, sokkal inkább egyes szövegek, szövegkonstrukciók kerülnek közel hozzám vagy maradnak tőlem távol. Akiknek a szövegei viszont a kortárs magyar alkotók közül majdnem mindig hatni tudnak rám: Krasznahorkai László, Bodor Ádám és Kukorelly Endre prózában, Borbély Szilárd, Nádasdy Ádám, Marno János, Oravecz Imre és Tandori Dezső lírában.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
„Ami nem múlik el, az nincsen.”
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Alex Stoddard, a 20 éves fotószseni. Verset is írtam az egyik képéhez. Elsősorban önportrékat készít a srác, szóval tuti befutó lett volna a nem is olyan rég lezárult KULTarcok művészi selfie fotópályázatunkon.
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Hangulattól és élethelyzettől függően minden stílusban találok inspiráló számokat. Szeretek elmerülni az érzetekben, ezért ha nem vagyok túl jól, inkább nyomasztó, ambientes zenéket hallgatok, jó hangulatban meg pörgősebbeket. Mostanában a chill out és a deep house stílus köt le, de ez néhány havonta változik.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
Film: Pálfi György. Látvány: Szöllősi Géza. Színház: Galambos Péter. Tánc: Goda Gábor. Zene: Hol Baumann. Képzőművészet: Chiharu Shiota.
Életed filmje egy... Amerikai szépség.
A sport... nekem újabban a jóga, a szerkesztéssel járó, sokszor egész napos üléstől egy ideje fájt a hátam és ez most szépen rendbe tette, de spirituális értelemben is fontos élmény – manapság, amikor annyit beszélünk és annyian írunk a test elidegenedéséről, a poszthumán, ember utáni állapot kvázi jelenlétéről, a saját testtudat megerősítése különösen fontos a mindennapi stabilitás eléréséhez. A jóga napi meditációval erre tökéletes.
Három óra múlva... próbálok úrrá lenni az inszomniámon az új, „NASA által kifejlesztett”, iszonyat büdös, de annál kényelmesebb memóriamatracomon.
A nők... szeretetre, odafigyelésre és biztonságra vágynak. Gond akkor van, ha mégsem.
Tragédia vagy komédia?
Tragédia, vagy inkább tragikomédia, mint az első 21 év. Eddig a Na' Conxypanban hull a hó a színházi csúcsélmény, ezért is említettem Galambos Pétert az előbb.
Kávé vagy tea?
Tea vagy kapucsínó. Kávé csak az Alföld szerkesztőségében, ha néha-néha bemegyek, és ott törvényszerűen tízkor.
Gyros vagy pizza?
Mindkettő jöhet, gyorskajából önakaratból csak ezek, de igazából nem tudsz olyan ételt elém rakni, amit ne ennék meg. Legalábbis másnak eddig még nem sikerült. Ebben is követem Garfield zen mestert.
Otthonról el
Sajnálkozásod lassan átfordul nevetésbe,
szemeid közé nézek, és szóródni kezdenek
az emlékek törmelékei ránk. A plafon mégis
örökre a fejem felett marad, csak neked
sikerül elhagyni a szobánk.
Néhány napja még zokogó hangon kérted,
hogy figyeljem a legfinomabb rángásokat is,
amíg lapockádon tartom kezem. A szív igaza
morzézva hagy nyomot, de visszavonul,
amint felnyílik a szem.
Most régi mozgásokból bábuvá érzéktelenedsz.
Hagyom, hisz ez is egy döntés, a felejtés eljövetele.
Lassan távolodik tőlem a szád. Kezembe adtad
a kulcsot, szélesre tárom az ajtót, mégis csak
az egyikünk szíve fér át.
(Palócföld, 2013/5, 3.)
Vakfolt
A hátsó üvegajtón menekülök ki a kertbe,
akaratlanul is követem a vérfoltokat,
vagyis inkább csak úgy ott teremnek előttem,
mint egy thrillerben, épp amikor lassul a zene.
Azt mondtad, így lesz a legjobb, értem tetted –
a nappali közepén találtam egy még élő,
de már megnyúzott testet, fölötte őrködött
megvakult bérgyilkos szerelmünk, tejfehér
tekintete maga volt a bénító várakozás.
Kegyetlenné vált a tér, mint egy elkerülhetetlen
rovarirtás. Fuldokolva rohantam a levegőre,
ám azóta sem találom a kijáratot a kert határánál.
Csak őt hallom, ahogy ordítozva megindul felém,
és nem tűnik elő semmiféle szabadító járat,
tehetetlenül várok és a drótkerítésen át figyelem,
ahogy körben egymás után potyognak le
a tárgyak a környék óriási tűzfalairól.
Ébredő embereket rántanak magukkal,
az éjszakai beton repedései közé
temetve kimondatlan álmokat.
(Magyar Napló, 2014/3, 18–19.)
Kifáradás
Mint szemből az éjszaka,
úgy szakítja ki belőlünk a fényt,
hogy itt vagyunk. A vagyunk
legnyomasztóbb értelmében.
Elmetélve mindattól, ami azelőtt
egyben volt. Hitünk szerint.
Saját szagod hamar elillan
a születés után, csak vágy marad,
hogy közelebb kerülj minden
tőled különálló ismerősséghez.
Ezért mozdulnak görcsösen
a térdhajlatok. Ezért remeg
hideg kézfej, és görbül gerinc
a hátrafordulások zavarában,
miután lyukat mélyesztett
köréd a gyermekkor.
Aztán a gödör alján
szitálod a törmelékeket.
Keresésre kényszerít az akarat,
a legvastagabb könyv,
amit még nem írtak meg.
Háború a hatalom térképén,
a bőrön. A kifáradás esztétikája,
amint a víz párologni kezd
belőled. És egyszer csak
hirtelen, tágra nyílt
szemekkel halsz meg,
mintha még soha.
(Élet és Irodalom, 2013. április 5., 14.)
