A Gyökerestül kitépve és az Elnyelte a föld is a svéd Magas-parton, Lunde, Ådalen környékén játszódik. Az itt lezajlott 1931-es lövöldözés, mely öt sztrájkoló életét követelte, a mai napig társadalmi trauma Svédországban. Hogyan lehet a fikció keretein belül ezekhez a társadalmi és személyes traumákhoz nyúlni? Segíthet egy regény ezek feldolgozásában?
A fikció a legjobb módszer az empátia megteremtéséhez. Az egyetlen út, amely mások fejébe vezet, amivel beleláthatunk más emberek gondolataiba. Mikor az Elnyelte a földet írtam (olvass bele ITT), úgy gondoltam, hogy a krimi műfajával ezek a nagyon bonyolult témák
sokkal nagyobb közönséghez juthatnak el, mint bármely más eszközzel.
A fikció írása a történetmesélés legjobb módja; különböző szögekből mutathatom be a szituációt, belehelyezkedhetünk egy-egy szereplő nézőpontjába, láthatjuk a karakterek gondolatait, érzéseit, az emberi lények összetettsége tökéletesen megfogható úgy, hogy közben még jól is szórakozunk. A fikció egyszerűen csodálatos! Korábban újságíró voltam, szóval ismerem a tények oldalát is.
Említette a krimit. Miért ezt a műfajt választotta?
Nem én választottam, ő választott engem. Az első krimit több mint tíz éve írtam, nagyon szerettem volna egy fikciós regényt írni, de nem találtam a kulcsot hozzá egészen addig, amíg nem vett krimis fordulatot a történet. Akkor viszont helyére került minden és felfedeztem, hogy a krimi a történetmesélés nagyszerű módja. Rengeteg réteg rejtőzik a felszín alatt vagy a színfalak mögött, az emberek is titkokat őriznek, van, amiről hazudnak és van, mikor igazat mondanak, valamire emlékeznek és van, amit szándékosan el akarnak felejteni. A krimi mint fikció igazi felfedező műfaj; ott a rejtély, amit meg kell oldani, ehhez pedig rengeteg kérdést kell feltenni és a történet mélyére ásni. Ki volt ez a személy? Mi történhetett valójában? Szóval a történetmesélés módja miatt kezdtem krimit írni, mert a bűntények önmagukban annyira nem érdekelnek, nem vagyok az a típus, aki állandóan bűnügyi dokukon lóg.
A regényei nem is véres történetek.
Nem-nem, nem véresek! Az erőszak annyira nem izgat. Mármint néha elengedhetetlen, hogy erőszakos cselekedetek történjenek, mert a bűntények sokszor erőszakosak, de nem úgy, hogy van egy sorozatgyilkos, aki a gyilkolás több száz különböző módját mutatja be. Az nem az én stílusom.
A történeteim sokkal inkább szólnak az életről, mint a halálról,
azt gondolom.
A történeteinek általában van valóságmagja mind a helyszín, mind a cselekmény szintjén. Hogyan építi a valóság köré a fikciót?
A valóság nagyon erősen inspirál! A Gyökerestül kitépve számos valós elemet tartalmaz, melyek hatottak rám írás közben, ahogy a helyszínek is részben valóságosak. Az újságírói múltamból adódóan is rengeteg történet kavarog a fejemben, mindig ezekből indulok ki, de szeretek csavarni egyet rajtuk. Több bűnténynek is van valóságos magja, ahogy a fő történetszálnak is, mely a kisfiúról szól, akit vallomásra késztetnek és elítélnek gyilkosságért. Sok ilyen eset történt annak idején Svédországban. Nagyon megérintett ezeknek a gyerekeknek a sorsa, és meg akartam írni az egyikük történetét. Hogy milyen lehet így felnőni, milyen felnőtt válhat egy elítélt kisfiúból, megbocsát-e, felejt-e. Nagyon sok ponton érdekelt, mi zajlik belül egy ilyen gyermekben. Talán mert újságíró voltam, nagyon érdekel a társadalom és a társadalmi konfliktusok. Szeretem fikciós eszközökkel megfogni őket, ez segít a múlt eseményeinek, traumáinak feldolgozásában. A fikció keretein belül forgathatjuk őket, megnézhetjük különböző nézőpontokból. Ráadásul nem kell igazságot tennem, véleményt mondanom, ítélkeznem bárki vagy bármi felett. Csak rá kell világítanom a különböző pontokra, melyek kérdéseket vetnek fel.
És mi a helyzet a valós helyszínekkel?
A helyszínt, a környezetet szeretném a lehető legvalóságosabban megírni.
Hogyan építi fel a regények környezetét? Nagyon részletgazdag és történetileg is hiteles a kép, mely kirajzolódik a Magas-part sorozatban a nyomozások helyszíneiről.
A mostani regényeimnél könnyű dolgom volt, előzőleg rengeteg helyszínen játszódtak a történeteim Csehországtól Buenos Airesig vagy Észak-Oroszországig. Ådalenben viszont több mint húsz évig volt egy házam, nagyon jól ismerem a környéket. Ennek ellenére rengeteget sétáltam, kirándultam, bejártam a régi fűrészmalom-telepeket, a posztindusztriális tájat. Sok helyszínt ismertem, de újra be kellett járnom őket és más szemmel kellett körülnéznem, hiszen a karaktereim máshogy látják ezeket a terepeket, mint én. A regények főszereplője a rendőrnő, akinek különleges látásmódja van. Egyrészt itt nőtt fel, minden helyszínről emlékek törnek elő belőle a gyermekkorából. Meg kellett néznem a tájat az ő szemén keresztül.
Nagyon izgalmas olvasni, hogyan rétegződik a fejében a szakmai tudás a gyermekkori emlékképekkel és hallomásokkal, információ-töredékekkel.
Igen, mert ez így is működik. Mikor sétálsz az utcán, látod, amit aktuálisan látsz, de azt is, amit 30 éve láttál ugyanott. Stockholmban élek, de imádok itt sétálni a regényeim helyszínén: egyszerűen a múlt rétegei felsejlenek, a történetek, események, dolgok, amikről itt hallottál. Egy miliő megalkotásának semmi köze ahhoz, hogy mit látsz, csak ahhoz, hogy hogyan.
Ez nem a Google Maps.
Nem, egyáltalán nem az! Nagyon nem szeretem, mikor csak egy leírást kapok arról, hogy valami hogy néz ki. Mindent a karakterek nézőpontjából kell megmutatni, ez mind a történet része.
A szereplők mentális térképe nem a lokációról szól, hanem történetekről.
Lehet, hogy őrülten hangzik, de
maguk a helyszínek is történeteket mesélnek el.
Ilyenkor újraolvasom a jegyzeteimet, megnézem a fotóimat, például az elhagyatott erdei házról. És ezek a dolgok azonnal elkezdenek mesélni. Nagyon szeretek így dolgozni, és ez számomra meg is könnyíti az írás folyamatát.
Ez a valóságmag nagyon sokat ad hozzá a történethez.
Még egy dolog: a magyar olvasók valószínűleg ezt nem élik át, de azokban, akik a fél életüket itt élték le, majd a megszűnő iparral együtt elhagyták ezeket a településeket, szóval bennük a régi nevek elindítanak valamit. A kis boltok nevei, az eladók, az apró részletek előhozzák az emlékeiket, nekik ez jóval többet jelent, mint azoknak, akik sosem jártak itt. Büszkeséget érezhetnek az innen származók, azt, hogy ez nem egy sima leírás, autentikussá és sokkal szórakoztatóbbá válik a szöveg. Aki pedig nem járt itt, annak ezek az apró részletek segítenek jobban elképzelni a helyszínt, számukra is hozzáad a történethez a részletgazdagság.
Milyen a viszonya a főhősnőjével, Eira Sjödinnel?
Ez a hatodik regényem, mindenképp szerettem volna egy rendőr főhősről írni. A svéd történelem egyik meghatározó politikai bűntényének egyik áldozatáról neveztem el. Mindenképp női hőst szerettem volna, ahogy minden regényemnél: de nem azért, mert ezek különösképp csak női történetek lennének.
„Attól, hogy egy történet szereplői nem feministák, maga a szöveg lehet még feminista” – mondta egy interjúban Rebecca F. Kuang. Ez igaz a Magas-part sorozatra is?
Sosem címkézném így a regényeimet, milyen a feminista szöveg a maszkulinistához képest? De minden művem főszereplői nők. Drámaíróként kezdtem, és egész egyszerűen azt gondoltam, hogy a nőkről is beszélni kell, nekik is meg kell küzdeniük azokkal a hatalmas kérdésekkel, melyek minden ember életét övezik. Ugyanúgy, ahogy az irodalomtörténet nagy férfi alakjai, Hamlet, Lear király, akik mellett a női karakterek mellékszereplők, feleségek, szeretők, boszorkányok vagy anyák voltak. A nőknek ugyanazokkal a kérdésekkel kellene megküzdeniük, ahogy tesszük is minden nap – ez volt a gondolatom. Ez alapján írtam az első színpadi művemet és írok azóta is. De ez nem úgy működik, hogy feminista szöveget szeretnék írni, ahogy az se lehet a célom, hogy most az életről és a halálról írjak, vagy az emlékekről és a feledésről. De azt szeretném, ha a női szereplők is ezekkel a húsbavágó kérdésekkel foglalkoznának, ahogy a férfi hősök tették az irodalomtörténet során.
Szóval milyen a viszonya a főhősnőjével?
Ó, nagyon szeretem őt! Egy részünk közös, mert bár én már városban nőttem fel, a szüleim a történetben is szereplő, mindentől félreeső kis falvakban éltek. Egy generációval korábban még vidéki munkásosztályba tartozott a családom, míg ma már a városi középosztályba sorolnak. Eira Stockholmban tanult tovább, ott is helyezkedett el, de vissza kellett térnie vidékre az édesanyját ápolni, aki demenciával küzd. Egyik lába a városban van, a másik a faluban. Emellett egy része a jelenben él, de rendelkezik azzal a hosszú emlékezettel, ami azoknak van, akik kis közösségekből származnak. A történetek, emlékek generációkról generációkra átadódnak, a gyerekek is arról beszélnek, hogy az ükapjuk hogyan harcolt az oroszok ellen. Nagyon más ez, mint a városban, ahol azt se tudod, ki lakott a lakásodban előtted. A fiatal rendőr, August pont ilyen, semmit sem tud a múltról az olvasmányélményein túl, nincs olyan messze nyúló emlékezete, mint Eirának. A másik problémája, hogy Eira nem az a magányos farkas, mint sok rendőr a bűnügyi regényekben. Okos, de fiatal, nincs mindenre megoldókulcsa, rá van utalva a kollégáira. Ezzel együtt pedig mindenki más rá van utalva, mindenkiről neki kell gondoskodnia, amely szintén a gyökereiből ered. Ez a fajta gondoskodási vágy vagy kényszer szép dolog egészen addig, amíg a családod be nem vonódik egy bűnténybe.
És ez egy kis közösségben sokkal könnyebben megtörténik.
Igen, így nagyon könnyen előfordul, hogy a nyomozás során egy családtagba botlassz. És nem tudom, Budapesten most milyen a hangulat, de nálunk nagyon erősek azok az üzenetek, hogy „Magadra gondolj!”, „Építsd a saját karriered!”, „Élvezd az életet most!”. De az élet ennél sokkal bonyolultabb: például gondoskodnod kell az édesanyádról vagy más családtagjaidról. Szóval Eira nem egy magányos hős, inkább
egy összetett kapcsolati és érzelmi háló közepén mozgó figura.
Hogyan szokta felépíteni a szereplők kapcsolati hálóját és pszichológiai portréjukat?
Van egy belső alapkonfliktus, amit ismerek, de aztán csak írok, nem tudom pontosan, mi fog a szereplőkkel történni. Nincs három oldalas absztraktom a hátterükkel, sokkal szórakoztatóbb úgy írni, hogy írás közben ismerem meg őket. Mikor elkezdenek egymással beszélni, helyzetbe hozom őket, elkezdenek élni. Olyan ez, mint a valóságban: találkozol valakivel, elkezdtek beszélgetni és megismered, megmozdul körülöttetek valami. A krimi különösen alkalmas rá, hogy rengeteg szereplő fel-felbukkanjon egy nyomozás során, ezért számomra nagyon fontos, hogy ezek a figurák valóságosak legyenek, egy öreg néni ne csak egy öreg néni legyen, hanem lássunk egy apró szeletet az életéből, a szerelméről vagy az álmairól, ami életre kelti a szereplőt. Az emberek komplexitásának bemutatása a lényeg, senki sem csak jó vagy rossz. Fel kell fedezni a karaktereket a történet során, írás közben egyszerűen tartozom nekik annyival, hogy ha csak töredékeket is, de elmesélek az életükből. De ez igaz a főhősre is: most írom a harmadik kötetet, és még mindig van, ami számomra is új információ róla, meglepetés, amit eddig nem tudtam.
Sokszor ír mentálisan vagy fizikailag akadályozott emberekről. Mire kell figyelnie, mikor ilyen törékeny állapotokról ír?
Hogy ők is emberek. Nagyon szeretek Eira édesanyjáról írni. A kötet elejétől tudjuk, hogy demenciában szenved, mégsem csak egy demens öregasszony. Ahogy senki sem az.
Nem az 523-as számú beteg.
Nem, soha nem azok! Sok mindent elfelejt, de néha lehet, hogy szándékosan teszi, ezt nem igazán tudjuk. Nem bízhatunk benne. És vannak dolgok, amiket a saját lánya sem tud róla, de már túl késő megkérdezni, így más utakon kell kiderítenie. Vagy ott van a gyermekként elítélt Olof, aki szintén nem nevezhető szászszázalékosan funkcionáló felnőtt embernek a társadalom szemében. Bele kell helyezkedni és látni, ő hogy látja a világot, ami nyilván más lesz, mint ahogy én látom. Mindenkit klisémentesen kell megírni, ez a lényeg szerintem. Mikor azt érzem írás közben, hogy épp egy klisénél tartok, meg kell állnom, kifordítani, szétfeszíteni, csavarni rajta egyet.
Meg kell találni a valódi személyiséget a klisé mögött.
Min dolgozik jelenleg?
A trilógia harmadik kötetén. Ez a zárókötet, bár nem fogom megölni a főhősömet, szóval ha akarnám, pár év múlva folytathatnám is a történetét. Az írás közepén járok, remélem, karácsonyra befejezem és jövőre meg is jelenhet Svédországban.
