Petri volt az utolsó olyan költő, akinek a versei felkeltették az érdeklődést az olvasóban az élete iránt is. - A Litera a költő halálának tizedik évfordulója alkalmából tartott esten elhangzott visszaemlékezéseket gyűjtötte egy csokorba. Peti pályatársai, barátai - Balla Zsófia, Kántor Péter, Radnóti Sándor, Sajó László, Spiró György, Tóth Krisztina, Vajda Mihály - meséltek Petrihez fűződő kapcsolatukról, elevenítettek fel egy-egy meghatározó emléket a költőről. Alább Vajda Mihály és Radnóti Sándor gondolatai olvashatók, a tovább után pedig megtaláljátok a többi visszaemlékezést is.
Szilágyi Lenke fotója
Vajda Mihály: Költőről még soha nem beszéltem, ettől mindig féltem. Ez az egy kivétel van számomra: Petri György. Az ő költészetével mindig volt olyan személyes viszonyom, amit ki is tudtam fejezni. Talán azért, mert mindig hétköznapi dolgokról beszélt természetes egyszerűséggel, de úgy, hogy abból valahogyan mégis művészet lett, mire leírta. Azóta, hogy én magam leszoktam a marxizmusról, próbálkozom hasonlóval: úgy csinálni filozófiát, hogy ne legyen benne vonatkozás az egészre…
Radnóti Sándor: Azon gondolkodom, hogy generációs költő-e Petri. Tehát hogy kifejezetten a mi generációnk költője-e vagy a fiatalabbak is a sajátjukként gondolnak rá. Számunkra ugyanis ő volt a költő, aki a mi időnkben volt a költő. Úgy is fogalmazhatnék, hogy talán ő volt az utolsó olyan költő, akinek a versei felkeltették az érdeklődést az olvasóban az élete iránt is. És ez nem evidens, vannak nagy költők és más művészek is, akiknek az élete nem izgatja az embert. Hogy a posztimpresszionizmus nagy hármasát említsem, Gauguin és Van Gogh élete elementárisan foglalkoztat bennünket, miközben Cézanne élete senkit nem érdekel – és ettől Cézanne nem kevésbé jelentős festő, természetesen. Petri, persze, jószerével állandóan a saját életét írta verseibe, rá is játszott kicsit az elátkozott költő Baudelaire-től származó figurájára, de ez önmagában nem volna elegendő magyarázat a személyes élete iránti kíváncsiságra.
