Kép forrása: Litera
Február 13-án elhunyt Tandori Dezső. Versei a hatvanas évek közepétől jelentek meg rendszeresen, első kötete pedig 1968-ban, Töredék Hamletnek címmel. Az elmúlt bő ötven évben az irodalmi és közéleti lapokban rengeteget publikált, verseket, esszéket, műfordításokat, érdemes ezeket visszakeresni. Hasonlóan érdekes viszont felkutatni azokat a megjelenéseket is, melyek nem feltétlenül az irodalmi lapokhoz köthetők, mégis egytől egyig az irodalomról is szólnak - ezekből válogattunk most ki hármat.
Tandori Dezsőről az egyik legelső megjelenés az ELTE egyetemi lapjához köthető, amely 1959 júniusában Vizsgák... Vizsgák... Vizsgák! címmel címlapanyagot publikált a szigorlatozókról. A cikk megemlíti, hogy az egyetem épületében 10.55-kor nyílt az egyik terem ajtaja, és kilépett rajta „Tandori Dezső másodéves német-magyar szakos hallgató”, aki elsőnek fejezte be a dolgozatát és készségesen nyilatkozott a lapnak.
„Harminc sor Arany Jánosról szóló kritikai szöveget fordítottam németre. Hasonló szövegeket kaptak a többiek is. Kellő gyakorlattal rendelkezem a fordításban. A lehetőség megvolt, most mindenki aszerint boldogul, ahogyan élt vele.”
Az akkor másodéves Tandoriról kiderült még, hogy akkor már hat éve tanult németül: „Módszere nincs. Sokat gyakorol, sokat olvas. Ez elég is”.
1977-ben a Népsport az Egy talált érzés megtisztítása című cikkében már így mutatta be az akkor harminckilenc éves Tandori Dezsőt: „Végzettségét tekintve: tanár, kenyérkereső foglalkozását: fordító, sorsát: költő”. A beszélgetésben persze fontos szerepet kap az irodalom és a sport („Tandori legutóbbi kötetét kézbe véve nem lehet nem észre venni: egy sportot szerető és értő ember húzódik meg e versek hátterében.”), a költő pedig elárulja, hogy íróbarátságai egy része is a sporthoz kötődik. Ottlik Gézával például rendszeresen látogatták az atlétikai versenyeket, Ottlikkal és Kormos Istvánnal pedig végigszurkolták a budapesti atlétikai Európa-bajnokságot. A sport már egészen fiatalon az élete részévé vált: édesapjával kapcsolatban a nagy dunai evezéseket idézte fel, édesanyjáról pedig elmesélte, hogy a BVSC uszodájának irodavezetője volt: „Éveken át úgy járhattam ki az uszodába, mintha hazamennék”. Az úszás mellett vitorlázott és teniszezett is, bár utóbbit többször el is lógta. Sportos élményeiről így írt egyik versében (A „Mindez-Csak-Tréfa”-körkérdésre):
Ha már
itt tartunk: ez volt az, amikor a szomszéd
telek bokrai alól szedtek elő. Ott akartam
maradni, hogy lebonyolíthassam az olimpiai
magasugródöntőt, magam-készítette állvánnyal,
gödörrel, a zugdohány-ágyások közt. Egyébként:
erőnek-erejével zavartak el a falusi vegyesboltba
atlétakellékekért. Teniszezni a Pozsonyi útra,
egy mai iskolaépület egykori helyére kellett
volna járnom. Ma már a Várhegy oldalában
elterülő, akkoriban gazos telket is szépen
parkosították; a Tour de France hegyimenőiről
olvastam ott, (szerencsére) ócska ütővel, dűltcipővel,
totyakszár-harisnyával a teniszcsomagomban;
eredményes lebeszélő-munkával sikerült
megakadályoznom, hogy többet költsenek rám.
Tandori ebben a Népsport-interjúban beszélt arról is, hogy a sport szelleme teremtette meg azt a légkört, melyben dolgozni tudott: „A lényeg: nekem mindig kellett a teljesítmény tudata!” Munkáját sokszor úgy végezte, mint a sportolók:
„Versírás, versfordítás, prózaírás, prózafordítás, esszéírás, tanulmányfordítás, drámafordítás, ellenőrző szerkesztés, válogatás és lektorálás, kritikaírás, gyermekirodalom ... Sportolói fegyelem kell ahhoz, hogy ezt beosszuk a huszonnégy órába, hét napba. Ha ez a fegyelem kényszerítő jellegű lenne, abbamaradna a tevékenység. A sport versenyszellemétől én azt tanultam meg, hogy ez a szervezés, a saját életem megszervezése élvezetes, szép lehet, jó mulatság. A költészet is bizonyos lemondásból áll, mint a sport. Egyénre szabott; azt várja tőled, hogy kicsit mindig a „józan eszed” ellenére élj.”
Hihetetlen munkatempója szóba kerül a Magyar Ifjúság 1981-es cikkében is („Egyenes adása az életnek” ):
„Dolgozni, mit mondjak most már, a jelek szerint jó ideje igencsak szerettem; máskülönben nem fordítottam volna annyi prózát, nem írtam volna viszonylag sok tanulmányt, verset.”
Az íróság – ahogy ő fogalmaz – nyolcévesen ütött be nála. Négy évvel idősebb barátja ugyanis remek iskolai fogalmazásokat írt, és Tandori akkor arra gondolt, neki is kell tudnia kell ilyet, ha a barátja gombozásban már jobb nála. Első kötete harmincéves korában jelent meg, és 1981-es interjúja szerint több tényező is közrejátszott abban, hogy azóta „meglódultak egy kicsit a dolgok”. Közrejátszott például azoknak a bizalma, akik újra és újra a pályára küldték, valamint felesége támogatása, aki írásainak - ahogy Tandori fogalmazott - első ellenőre, közvetlen értője. Itt is említést tett feszes időbeosztásáról: „doppingszert a feketekávén kívül sosem használtam, de az időmet kényszerűen is mindig beosztottam, hét végét nem ismertem stb., ám épp ennek az elszánt hivatásos életmódnak a következménye; hogy most már, amikor a munkám viszonylag sokoldalú lehetőségeket nyújt — sőt! —, gazdálkodnom kell a munkafajták arányításával is”. Fontosnak tartotta még a biztonságot is: „logikus, hogy most, amikor négy madarunkkal élünk, nem volna biztonságos, ha velük nem törődnék; annyira szeretjük őket, hogy én sem <<dolgozhatom el előlük>> minden időmet. Mivel ők is bizonyos munkát jelentenek, azt hiszem, munkám egyre emberibb lesz”.
A cikk az ADT szolgáltatás segítségével jött létre.
