Szentkuthy Miklós: Szent Orpheus breviáriuma I. - Széljegyzetek Casanovához, Magvető, 2008, 128 oldal, 2690 Ft
Húsz éve, 1988. július 18-án halt meg Szentkuthy Miklós, ugyanebben az évben tüntették ki a legrangosabb irodalmi elismeréssel, a Kossuth-díjjal. 1908. június 2-án született Budapesten, eredeti neve Pfisterer Miklós. 1926-ban érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, angol-francia-magyar szakra. Ezután különböző középiskolákban tanított (a Barcsay utcai Madách Gimn.-ban, az óbudai Árpád Gimn.-ban és a Márvány utcai Kossuth Lajos Közgazdasági Technikumban) 1958-ig, innentől kezdve már csak az írásnak, az írásból élt. Munkásságára nagy hatással voltak utazásai, fiatalkorában bejárta egész Európát. Nagy visszhangot kiváltó Prae című regénye 1934-ben jelent meg, a kritika James Joyce Ulyssesének hatását vélte felismerni a művön, az mindenesetre biztos, hogy Szentkuthyra felszabadítólag hatott Joyce regénye, évekkel később le is fordította az Ulyssest. Kritikái, tanulmányai először a Napkelet c. folyóiratban jelentek meg, majd munkatársa a Németh László szerkesztette Válasznak, az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagnak és Válasznak, valamint a Juhász Ferenc szerkesztette Új Írásnak. 1948-tól sokakkal együtt mellőzötté válik, amolyan politika-idegen különcnek tartották, ebben az időszakban rengeteget fordít, főleg angolból (pl. Dickenstől, Swifttől, Mark Twaintől, stb.), regényes életrajzokat ír zenészekről (Mozartról, Händelről, Haydnről), írókról, művészekről (Goethéről, Dürerről többek között).
Szentkuthy Miklós 1937 nyarán észak-itáliai körutat tett, ez alkalommal született meg benne Orpheus-művének terve. Ezt írja művéről: Az Orpheus célja: megtalálni azt az embereszményt és azt a legelfogadhatóbb életformát, melyet a lehető legszélesebb körű történelmi, a legegyetemesebb vallási, legmélyrehatóbb természettudományi tapasztalatok után a gondolkozó agyvelő és boldogság-kereső érzés megkíván. A tervezett mű címe: Szent Orpheus breviáriuma, mely különálló „füzetekből” állt volna össze. Minden füzet egy szentéletrajzzal, vitával kezdődik, fő része pedig a lectio, vagyis szentolvasmány. A Széljegyzetek Casanovához a mű első darabja, 1938-ban készült el (a lectio rész), ezt követte további öt füzet 1942-ig, majd 1969 táján kezdett hozzá a szentéletrajzokhoz. A Széljegyzetek Casanovához 1939-ben jelent meg először (csak a lectio), azonban a Magyar Királyi Törvényszék betiltotta a terjesztését vallásgyalázás és közszeméremsértés címén, csupán néhány példány maradt meg. A most megjelent kiadvány tartalmazza a szentéletrajzot is, és küllemében is Szentkuthy elképzeléseit hivatott követni.
Az első rész tehát liguori Szent Alfonz sajátosan megírt életrajza, lényegében amolyan ellenpontként vezeti be a Casanova-olvasónaplót. Ez a „lectio” valóban olvasónapló, Szentkuthy pontokba szedve rögzíti benyomásait, asszociációit az emlékiratok olvasása közben. Úgy ad teljes élményt, ha az olvasónak viszonylag friss élménye van Casanováról, különben néha elég nehéz követni, a szöveg ugyanis folyamatosan utal az emlékiratokra. Más olvasónaplóját olvasni, talán túlságosan is amolyan „irodalmi” élmény, ráadásul Szentkuthy stílusával is meg kell barátkozni, ha valaki először találkozik vele. Néha valósággal rázúdítja az olvasóra a maga alkotta szavakat, csapongó asszociációit, egyszerre magasztal és ironizál, közben viszont gyakran kifejezetten esztétikai élményt jelent. Rajongva beszél például a zsalugáterekről: „A másik ilyen tárgyprelúdium a holdfény-strandolás ordenáré-isteni (tautológia ez?) játékához: a zöld zsalugáterek, melyek rikítanak a mohamedán-fehér villa falaiból.” Máshol félmondatokkal intéz el teljes korszakokat, komplett gondolatrendszereket. Könnyedsége, sokszor szinte szemtelenül egyoldalú kijelentései Szerb Antalra emlékeztetnek, mindkettőjükből hiányzik az iskolás tisztelet az úgynevezett irodalom vagy művészet iránt, túlságosan is otthon vannak mindkettőben. Az egyetlen zavaró részlet a szövegben az, hogy Casanovát németül idézi, márpedig nagyon gyakran idézi (aki nem beszél németül, tartson egy szótárt a közelben). Casanova emlékiratait franciául írta, több száz évig azonban nem engedték kiadni, elég nehéz volt hozzájutni a műhöz, Szentkuthy egy német fordítással rendelkezett. A körülmények ismeretében elfogadható ez a nyelvi disszonancia, de nagyon nehéz megszokni, hogy Casanova németül beszél, nehezen illik a képbe.
Giacomo Casanova Szerb Antal számára a XVIII. század szimbolikus alakja volt, Szentkuthy is benne találta meg a korszak emberének archetípusát. Nemcsak hódításai, kalandjai érdeklik, de intellektuális és szellemi törekvéseiről is sok részletes elemzést ír. Vállalja a teljes szubjektivitást, szinte eggyé olvad vele. Az olvasónapló első részében mindenért rajong, ami Casanova, valami teljes életet talál benne, ami túlnő morálon, filozófián, tagadja a művészetet mint pótlékot a szerelem helyett: „Ha megnézi az ember magában azt a kettőt, ami nincs Casanovában, a morált és a költészetet, mit talál benne? A morálban tragikus kényszerképzeteket, a költészetben valami pávatollas impotenciát.” Később azonban egyre gyakrabban megjelenik „a kommentátor”, és egyre távolabb kerül a casanovai eszménytől. A végén már szinte csak a kommentátor beszél, és kénytelen belátni, hogy a rossz oldalon áll. A morál, a gondolkodás irányítja, nem apró kézfogások, női arcok, éjjeli titkos találkák. A kommentátor egyenesen a pokol Casanova számára, ahogy a XX. század a XVIII. számára. Az utolsó rész már egyáltalán nem olvasónapló, Szentkuthy vall szeretetről, szerelemről, morálról, különböző női típusokat elemez, végül olvasónapló helyett inkább napló lesz a műből, és őszintén szólva ez a legérdekesebb része.
