![Simon Márton: Mint két összeütköző tankhajó felrobbanása [Ady 100]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/konyves/ko/konyves/image/fe_1180_600_simon_marci_sz-30302.jpg "simon_marci_sz-30302.jpg")
Fotó: Valuska Gábor
Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Simon Márton is választott és indokolt.
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Ha az a kérdés, melyik a kedvenc Ady-versem – nem tudom, mennyire vesszük ezt szigorúan –, az baj, mert ilyenem egyértelműen nincs. Van az a bő negyven, talán valamivel több verse, amiket meggyőződésem, mind tudunk szinte fejből, én is tudok, szeretem is. És van „a többi” – amire mit lehet mondani? Hogy emiatt „a többi” miatt, legyenek bár néha mégoly erős, izgalmas szövegek is köztük, ma nem volna megemlékezés Ady Endréről, efelől szemernyi kétségem sincs. De afelől sincs, hogy az említett bő negyven verse nélkül viszont magyar költészet nincs. Nem lenne. Vagyis hát lenne, persze, ez butaság. Lenne, csak teljesen másmilyen.
Ez így annyira dühítően frappáns, hogy valaki nyilván már rég leírta előttem, de így hagyom.
Hogy a fentiek alapján az említett bő negyvenből, vagy dafke „a többi” javából választani lenne-e most logikusabb, esküszöm nem tudom. Ha vallásos lennék, talán a Köszönöm, köszönöm, köszönömöt mondanám, mert a „napsugarak zúgása, amit hallok” az eléggé igen. Ha kamasz lennék, valamelyik Léda-versre szavaznék, no lám. Ha őszintébb lennék – az szép lenne, de nem vagyok.
Van viszont, van, ez a legendás. Minden fenti megfontoláson túli, egyedülálló darab. Amire én legfeljebb azt tudom mondani, mint Petőfi az Alföldre, tán csodállak, ámde nem szeretlek – mert ezen a szövegen amúgy sincs mit szeretni –, sőt idegenkedem is tőle kissé, mert ez a póz fogcsikorgatóan borzasztó, ez a szemétség pedig vérfagyasztó, de az őszinte csodálatom, ámulatom, lenyűgözött bámulásom, ahogy ez a vers megtörténik, az nem múlik.
Ez a vers olyan, mint két összeütköző tankhajó felrobbanása, amiről jobb megfontolásunk és alapvető jó érzésünk dacára sem tudjuk levenni a szemünket. Ezt nézni akarjuk, mert ilyen nincs is. Ez egy toronyházba csapódó utasszállító. Egy cunami. Egy precíz, iszonyú, hihetetlen katasztrófa. Teljes megsemmisülés. Gombafelhő emelkedik utána. És közben olyan vegytisztán aljas, annyira elképesztően hazug, annyira hamis, hogy végül attól válik igazán grandiózussá.
Kérem, senki ne értse félre: én ezt a verset nagyszerűnek tartom, nem ironizálni szeretnék. Egyenletes, jól fölépített, megkomponált, kitalált. Irritáló póz ide vagy oda. Kissé körülményes néhol, de az ütőtechnikája az világklasszis. Verses rádfogásaim. Ennyi. Egy SZÉP üzenet, amiben nem vérig sértjük, de porig alázzuk és megsemmisítjük, akitől mindent kaptunk. Ez maga a hérosztratoszi téboly. Magamimádó önmagam imája. Piff. Ehhez képest a Semmiért egészen egy gyenge vicc.
Ezt az élményt szerettem volna megosztani, a számtalan lehetséges közül, mert annyira húsba vágó, azért. Egy korszakos, noha nagyon is esendő zseni hagyatékának egyik legsúlyosabb darabját.
És még egy apróságot, amit nemrégiben olvastam, és soha nem láttam róla említést korábban sehol, mégis: 1903-ban, Adyval való megismerkedésük idején Lédának kék haja volt.
Kék.
Köszönöm.
