Simon Márton: Dalok a magasföldszintről, L'Harmattan, Budapest, 2010
A legelső vers végén egy zuhanó gépet talál az olvasó. A gépben egy alvó utast, az utas fejében egy álmot, ami nem derülhet ki soha. A kép romantikus és leleplező: ezek a versek tele vannak szenvedéllyel, pedig látszólag semmi nem áll messzebb tőlük, mint a romantikusság. Inkább tűnnek nagyon szomorú és nagyon pontos blogbejegyzéseknek. Vagyis őszinték, mint egy napló, de olvasókhoz beszélnek. Mindenkihez, aki maradt már egyedül.
Aki Simon Márton verseihez fordul vigasztalásért, nem csalódik. Éppen azt fogja kapni tőlük, amivel át lehet vészelni egy magányt: igen, ez most ilyen. Meghalt egy anya. Elmúlt egy szerelem. Volt, nincs. Igen, most üresség van. De ez az üresség jó, most éppen ez kell, mert enélkül nincs jövő. Márpedig jövő igenis van. Erőt és tartást kap az olvasó ezekből a versekből. Segítenek élni.
Mindehhez képest szinte mellékes, hogy mennyien vártuk Simon Márton első kötetének a megjelenését. De sokan, az biztos. (Kemény István)
Fehér zaj
A telefon csörgésére ébredek, sokáig keresem
felülve az ágyban. Hol vagyok – ezt majdnem
tőled is megkérdem, amikor felveszem, és
megismerem a hangod. Egyébként alig értem,
mit mondasz, halk és ócska ez a telefon
(annak idején erről akartam megüzenni, hogy
szeretném, ha meghalnál – nem volt rajta pénz).
Elhallgatlak, bármit is mondasz, a készülék miatt
szerelmes suttogásnak hallatszik, ettől fölébredek.
Azt hiszem, csak csevegni próbálsz egyébként
– sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment,
én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök).
Közben az ablak felé nézek, kinn kánikula, itt benn
elég hűvös van. Egyszer majd azt írhatom erről,
nem igazán érdekelt, mit mondtál, vagy hogy
föl se ébredtem. Bár tényleg kimerült vagyok
mostanában, nem tudok aludni, mióta nem hallom
a lélegzésed, csak tudom, hogy van. Rendszeresen
sétálok viszont hajnalig, néha eszem, vagy nézem
a neten idegenek otthoni szexvideóit (ők teszik közzé)
– így unatkozom. A szerelem mint a környezetszennyezés.
Lehet rá nem gondolni. De azt hiszem,
veled sosem leszek hűvös (majd néha blöffölök).
Ha letetted a telefont, visszafekszem – világosban
viszonylag jól alszom, mert sötétedés után még
sokáig szerettél. És jöhetnek az üres, szereplők
nélküli álmok – – –
addig viszont hallgatlak, hogy suttogsz, mint az őrláng.
Szeretnék lenni, de nem
Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd,
amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül,
egyszer. Amikor néhány napja véletlenül
összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem
válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott,
hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?
Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám.
Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment
egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle,
csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz,
hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.
Ez is milyen
Mennyi minden változott az évek alatt, kicserélődtek
még a jelentések is,
mint sejtjeink hétévenként állítólag teljesen.
A már szóról például ma már nem
szakítások vagy diagnózisok jutnak
eszembe, csak hogy spanyolul tengert jelent.
És ebben még a napfényt is érzem,
bár nem tudok spanyolul. Viszont emlékszem
Goyára; Goya mondatára egy filmből,
hogy le kellett volna vágassa a kezeit az egyik
festménye miatt. És a háborúra, amit ő álmodhatott,
de én láttam, ahol, hogy felnővén ne foghassanak
vele fegyvert, levágják a gyerekek kezét.
Mintha az csak arra lenne jó. Persze ha levágattam
volna a kezeim, most nem hiányozna egy-egy érintés.
Néha kiharapják a szám, olyankor elfordulok,
élvezem a sós ízt – mint a tenger. Aztán
a bálnák szíve, ez jut eszembe,
hogy nehéz, hogy nyolc-kilencszáz kiló.
