Réz Pál: Röhögtem végig, ilyen röhögős gyerek voltam

.konyvesblog. | 2016. május 12. |

(Kép forrása)

Életének 86. évében szerdán elhunyt Réz Pál. A Széchenyi-díjas irodalomtörténészre, szerkesztőre, kritikusra Somogyi Marcell emlékezik.

Mikor a rádió bemondta, hogy meghalt, kedves Kosztolányija jutott eszembe, a Hajnali részegség vége: „Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, / miféle ringyók rabságába estél, / mily kézirat volt fontosabb tenéked, / hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél / és annyi rest éj…” Azt éreztem, amiről a halálos kórral szembesülők beszélnek: a betegség megmutatja, mi az, ami igazán lényeges az életben, és mi az, ami egyáltalán nem. És elszégyelltem magam: milyen munka, intéznivaló, napi piszlicsáré ügy lehetett fontosabb annál, hogy felmenjek hozzá, és hallgassam a történeteit, amelyeket most már senki nem fog elmondani helyette?

Sokan megírták, milyen szigorú szerkesztő volt, ezért hosszú ideig azt hittem, hogy megközelíthetetlen, morózus ember – nem is próbáltam interjút kérni tőle. Mikor mégis tettem egy próbát, csak nevetett a feltételezésen, hogy a telefonszáma titkos lenne, és nagyvonalúan rendelkezésre állt. Annyit mondott csak, hogy körülbelül fél órája van a beszélgetésre – végül délután kettőtől este nyolcig ültünk a nevezetes, Dunára néző lakásban. Közben könyvkiadók jöttek-mentek, szerzők jelentkeztek telefonon, újabb és újabb nevek kerültek elő az elmúlt száz év magyar irodalmából, de ő nem fáradt: minden kérdésre válaszolt, készségesen átült a másik fotelba, ha a fényviszonyok úgy kívánták, és közben kedvesen udvarolt a fotós kolleginának. (Ha valaki ma Réz Pál hangos memoárját hallgatja a neten, Ajpek Orsi gyönyörű fényképét nézheti közben.) Hat órán át hallgattuk a jobbnál jobb anekdotákat, a néhány mondatban vázolt miniesszéket, a mai életünkre is rávilágító, példázatos történeteket. Réz Pál komolyan vette, amit mondott: a kultúra ott kezdődik, amikor az egyik nemzedék beépíti tudásába az előző nemzedékek ismereteit, tapasztalatát. Ezért, bár az Eötvös Collegiumból való kizárással az egyetemi karrier lehetőségét is elvágták előle, minden szavával tanított: úgy, ahogy egykor ő tanult élni, gondolkozni, Ferenczy Béni, Vas István vagy Keresztury Dezső egy-egy mondatából, gesztusából.

Ha elemében volt, kész irodalomtörténeti fejezeteket mondott el – csak úgy, beszélgetés közben –, de hihetetlenül kíváncsi volt a fiatalokra, a friss művekre, a jelen történéseire is; és nem láttam még embert, akit ennyire szenvedélyesen érdekelt a másik véleménye. Szerette gyors, rövid kérdésekkel megtudakolni, kivel mi van, mit olvasott, min dolgozik éppen, mi várható a következő félévben-évben. Néhány rövid mondattal eligazított az élet praktikus dolgaiban („Ezt kéne csinálnod! Miért nem vágsz bele?”, vagy éppen: „Hova ugrálsz? Várd ki a végét!”), aztán rátért arra, ami igazán fontos: az irodalomra.

Sokan mondták epésnek a megjegyzéseit, gonoszkodónak a humorát – megszólalásaiban valóban volt jó adag illúziótlanság, rezignáltság, de most, hogy magam elé idézem, mégis a keserűség nélküli, önfeledt, őszinte nevetésére emlékszem igazán. „Mikor a románok faggattak, hogy milyen csapattesteket láttam a magyar oldalon, azt feleltem, hogy fogalmam sincs: igyekeztem elkerülni őket. Röhögtem végig, ilyen röhögős gyerek voltam” – mesélte, amikor a temesvári börtönben és Târgu Jiu-i internálótáborban töltött időszakról kérdeztem, ha pedig az ’50-es évekről beszélt, gyakran idézte Szántó Piroska mondását: „Nagyokat röhögtünk, mert nagyokat féltünk.”

A kórházban újságoltam neki, hogy otthon unokája, Áron vette fel a telefont, erre érezhetően élénkebb lett a hangja: „Nagyon értelmes gyerek. És nagy dumás”. „Akárcsak a nagyapja” – próbáltam felderíteni, és válaszában meg is csillant a régi önirónia: „Egész életemben csendes, visszahúzódó ember voltam” – mondta. És az arcán megjelent egy halvány mosoly. Ahogy a folyosón elültek a vacsora zajai, és ránk ereszkedett az este, lassan megnyugodott, és egyre mélyebben vette a levegőt. Néztem, ahogy alszik: az Orbán Ottó által megénekelt, izzó „piros haj” már sehol se volt, a kíváncsiság vagy a furcsálkodás jeleként annyiszor felhúzott szemöldök is elnyugodott már. Csak az a régi mosoly bujkált a szája szegletében.

Azért imádkoztam, hogy az utolsó percig megmaradjon.

Szerző: Somogyi Marcell