.jpg)
Rácz Misi a magyar zenei underground emblematikus figurája, aki Második Látás fanzinjával új színt, új látásmódot és természetesen új zenéket hozott be a rendszerváltás körüli és azt követő évek világába. Nem csak beszélt arról, hogy egyszer könyvet ír, hanem idén be is fejezte és meg is jelentette első kötetét A tékozló címmel.
Talán kicsit tudatalatti, hogy a Sugár második emeletére beszéltük meg a találkozót, hiszen itt dolgoztál egy könyves stand mögött huszonhárom-huszonnégy évvel ezelőtt.
Érdekes, hogy a magyar undergroundból mennyien dolgoztak ebben a könyves-lemezboltos-antikváriumos világban.
Meg a földmérőknél!
És a nyomdászoknál. Álltál a pult mögött, könyvek, emberek jöttek és mentek, fanzint készítettél, de már akkor is kiderült, hogy ennél többet szeretnél.
Tíz alatt voltam, amikor már írogattam ezt-azt. Mondjuk úgy, bájosak voltak. Az időutazásos novellák voltak a kedvenceim meg a humorosak. Ezek közül is kiemelkedik Robert Sheckley Kozmikus főnyeremény című könyve - kábé ezen nőttem föl. Ma is, ha antikváriumban látok egy-egy eladó példányt, megveszem, hogy másoknak is tudjak belőle adni. A nyolcvanas évek első felében Spirál néven működött egy sci-fi klub Debrecenben, melynek hamar tagja lettem. Az első novelláim tizenéves suhancként itt, a Spirál fanzinjében jelentek meg. Egyébként talán az összes magyarországi science fiction klub saját fanzint adott ki.
Rácz Mihály (1967)
Újságíró, zenész, szociális munkás: a kilencvenes évek fordulóján Második Látás fanzinje valóságos mozgalmat indított el a magyar undergroundban, melynek egyik központi figurájává vált. Zenei újságírói tevékenységét a "hivatalos" sajtóban is folytatta, számos lap, köztük a Magyar Narancs, a Wanted is rendszeresen publikálta rendszeresen. A kilencvenes években a HMK lemezkiadó és terjesztő cégnél töltötte kisebb megszakítással, de dolgozott a MusicDome-nál, később a Fonónál. A kétezres évek végén ismét a könyves szakmában találta magát, jelenleg szociális munkás Kőbányán.
Ez elég érdekesen hangzik, hiszen ebből az következik, hogy a nyolcvanas évek végén indult nagy magyarországi fanzinmozgalmat elsősorban nem az ellenzéki szamizdatok, hanem a magyar sci-fi fanzinek ihlették.
Így van. Szerintem ezzel hamarabb találkoztunk többen, mint szamizdatokkal. Én biztosan. Annyi különbség volt a mi világunk és a sci-fi fanzinek között, hogy utóbbiak azért mindig valami égisze alatt - klub, egyesület - jelentek meg. Két olyan figura is a Spirálba járt, aki később a magyar fantasy és science fiction legfontosabb írója lett: Kornya Zsolt (írói neve Raoul Renier, író, szerkesztő, műfordító - a szerk.) és Nemes Pisti. Több száz könyvet írt és fordított különböző álneveken (legismertebb írói nevei: John Caldwell, Jeffrey Stone - a szerk.). Velük kezdtem el ügyködni egy fantasy-trilógián, de az én részem sosem íródott meg belőle, és végül Nemes Pisti fejezte be - ez lett az Éj trilógia, nagyjából be is futott vele, sokan ezzel fedezték fel a műfajt.
Mondhatjuk azt, hogy Nemes István a mentorod is volt?
Valahol igen. Idősebb is volt pár évvel. Neki addigra már novellái jelentek meg, ismerte a nagyágyúkat, Kuczka Pétert és a többieket, ígéretet kapott első regényének kiadására - tehát javában bontogatta a szárnyait és mellesleg a klub egyik központi figurájaként lett közismert. Kornya Zsolt már abban az időben nagyon jól magyarított, ő egyébként Lovecraft legjobb magyarországi fordítója.
"Az időutazást egy egészen másik módon, nem tudományos dogmatika szerint meglepően sokan gyakorolják. Egyrészt olyan tudósok, akik ezzel prímán kiírják magukat az akadémikus világból, másrészt pedig vállalkozó fiatalok tömegei. Így tett például Hitler is, aki ifjabb éveiben a mexikói eredetű peyote kaktusz rügyét elrágcsálva kutatta a múltat, benne saját előző életeit is. Hasonló alkalmatosság erre a csattanó maszlag is."
Egyelőre térjünk vissza a másik szálhoz, a zenéhez. A sci-fivel párhuzamosan betört a zene is az életedbe.
Debrecenben Atakács barátommal szerveztünk egy klubot, ahol különböző lemezeket mutattunk be, azokról beszéltünk, különböző vetítéseket szerveztünk, sőt magunk készítette diákat csináltunk. Olvasztottuk, ragasztottuk, festettük, karcoltuk őket, különböző rétegeket helyeztünk fel, gombostűket szúrtunk át rajtuk, vagyis dia méretben művészkedtünk. Fellépéseket is szerveztünk, hiszen akkor már működött a punkélet Debrecenben is: én a beat és a rock felől jöttem, Beatles, Jimi Hendrix-et és társait hallgattam gyerekként, de elég hamar találkoztam a rock és a metál mellett a punkkal is. Az egyik akkori kedvencem a nyíregyházi Agydaganat volt, ők voltak a legjobbak a legelső debreceni punkfesztiválon. Békegalambokat törtek szét meg szovjet zászlókat égettek, úgyhogy a klub szervezőjét másnap ki is rúgták. A legelső zenei tárgyú fanzinnel egy osztálytársam révén ismerkedtem meg, az ő amerikai rokonai hoztak egy kaliforniai Flipside magazint. A Flipside szerkesztőivel levelezni kezdtem, később kaptam is tőlük lemezeket, újságokat. Érdekes módon a sci-fi klubban nem tudtam zenéről diskurálni vagy csereberélni, és a debreceni undergroundban sem tudtam a fantasztikus irodalom aktuálisairól beszélgetni.
Viszont a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a pesti könyves pultnál már összeértek a szálak és az underground társasági élet középpontja is lettél. Gyerekkorodban is szerettél a középpontban lenni
Valóban, így volt már gyerekkoromban is, és ez sok szempontból problémát is jelentett és jelent a mai napig. Erős kolerikus természetem van, Ikrek jegyű vagyok: ami egy, az rögtön kettő és az is tovább osztódik. Hatalmas étvággyal születtem erre a világra, minden, ami érdekelt, azt rögtön, mint a szivacs, fölvettem. Mindig megvolt ez az óriási közléskényszerem is. Valójában semmit nem szerettem megtartani magamnak, a számomra kincsnek vélt dolgokat mind meg akartam osztani másokkal - lehetőleg azonnal.
A zenéről és a világról alkotott véleményedet hosszú éveken keresztül osztottad meg olvasóiddal a Mély Vágás, és utóda, a Második Látás fanzinekben. Nemcsak az egyik első voltál, de talán a legnépszerűbb és a legtartalmasabb is.
A Második Látás szó szerint kitöltötte az életemet. Nem múlt el nap, hogy ne foglalkoztam volna vele. Vagy készültem valamire, vagy azért hallgattam meg egy lemezt, hogy írjak róla, vagy leveleket írtam az Erika írógépen, tárgyaltam különböző zenekarokkal, különböző szerzőkkel, akiktől írásokat kértem, fanzinesekkel - benne voltam az egész mozgásában. Fénymásolás, olló, ragasztó, kicsinyítés, nagyítás: volt olyan év, amikor három lapszám is kijött.
Amennyire véleményvezérnek számítottál ebben az időben, mégsem konvertáltad ezt át a jelenbe. Nem ellentmondás ez?
Ez valahol összefüggésben lehet azzal, hogy valahol árnyékvadász is vagyok, saját árnyékaimat vadászom. Erről úgy fogalmazott egyszer Rudolf Steiner, ha az ember belekezd önismereti és szellemi munkába, megpiszkál bizonyos rétegeket magában a frissen elsajátított eljárásokkal, akkor azok a rétegek napvilágra kerülnek, és ezek olyan átalakulásokat indukálnak, amelyek aztán önmagukat generálják. Ezen az úton aztán nincs megállás. Elképesztő rútságokat talál ott az ember. Pont az az énem, amely segített abban, hogy világra segítse azokat a dolgokat, amikről korábban beszéltünk, azok a dolgok néha el tudnak égetni kapcsolatokat, különböző lehetőségeket - sőt élő embereket meg tudnak perzselni. Arra döbbentem rá például, hogy magamból nem akarom másoknak adni a valódi, segítő énemet, viszont amikor magam adom, akkor meg túlságosan rátelepedem a környezetemre. Egy-egy ilyen felismeréstől az ember képes hosszan menekülni, akár hónapokig, vagy élethosszig, és ez még csak úgynevezett felismerés, de van amikor már úgy jelennek meg és bújnak elő árnyékszemélyiségek, hogy az ember komolyan összeomolhat. Ez egyre mélyül és komolyodik, ha az ember ilyen utat jár. Nem véletlenül mondta Steiner, hogy nincs semmi veszélyesebb az univerzumban a valódi szellemi útnál. Ez a veszély magát az egót fenyegeti természetesen, az pedig az emberben mindent, szó szerint bármit megtesz, hogy le ne lepleződjön, le ne csupaszodjon. A lényeg tehát, hogy azok a dolgok, amik korábban lényegesnek tűntek, és az ember lelkesen kikiabálta őket, az évek alatt fontosságukat vesztették.
Hideg Roncs: Ghanim
47 éves éves vagy és bár még a Második Látás-korszak elején jelent meg egy könyved, az Új kutya, szerintem te is most, A tékozló című könyveddel tartod magad valódi elsőkötetes szerzőnek.
Mint már kiderült, mindig is író akartam lenni, erre firkász lettem. Negyven éves korom körül csapott belém, hogy az ember ne hagyja el minden álmát. Addigra volt egy-két félkész novellám és döntöttem, igazi könyvet szeretnék írni.
A fanzines underground meglehetősen öntörvényű emberekből állt és nyilván te is az vagy, de a könyvírásnál mégis szükség van egyfajta külső kontrollra, mondjuk egy lektorra.
A tékozlónál éltem a lehetőséggel, hogy átmenjen különböző szűrőkön. A közvetlen környezetemben elolvasták néhányan, teljesen különböző emberek: egyvalaki volt profi, Marton László Távolodó, aki író-szerkesztő. Ő elvállalta az úgymond szerkesztői feladatokat és érdekes módon olyan tanácsokat adott, amelyek korábban bennem is megfogalmazódtak. Ezek a tanácsok egyrészt a könyv szerkezetére vonatkoztak, én ugyanis a megírás vége felé visszaállítottam az egyik legelső ötletet, hogyan kellene a könyvbéli tizenkét egységnek megjelennie. Laci többek közt azzal állt elő, amit én már korábban megcsináltam egy ponton, de aztán megijedtem és visszaállítottam az eredeti ötletet. Arra gondoltam, ha ő is észrevette, akkor ebben lehet valami, úgyhogy éltem a lehetőséggel. Másrészt hiányolt is valamit a könyvből: a nőügyeimet például alig érintettem, bár megírtam, de félretettem. Laci javaslatára ismét elővettem, hümmögtem fölötte, átírtam, majd végül beszerkesztettem.
Nem véletlen, hogy Martonhoz fordultál. Mióta ismered?
1989 óta. Zenei és irodalmi tárgyú írásaival először az újvidéki Képes Újságban találkoztam és megkerestem, hogy szívesen tennék be valamit tőle a Második Látásba. Adott egy verset. Nem sokkal később az akkor induló Magyar Narancsnak lett a zenei rovatvezetője, ő pedig tőlem kért anyagot. Ha jól emlékszem, a hetedik számban jelent meg az első írásom. Már nem tudom, mi volt. Martonnak egyébként is nagyon sokat köszönhetek, mindig rendbe rakta az írásaimat, amik a keze alá kerültek. A vadhajtásokat és a túlírásokat lenyesegette. Kíméletlenül. Ami nálam csapongó volt, azt hibátlan formába öntötte.
Említetted a közvetlen környezeted reakcióit is.
A legérdekesebb visszajelzés Mónikáé volt, aki azt mondta, hogy jó ez, szerinte tudok írni, de nincs benne valódi szeretet. Ez nagyon mélyen érintett, sőt megrázott, mert én pont mást gondoltam erről. Úgy gondoltam, hogy a történetek figuráival nagy szeretettel és tisztelettel bánok. Valódi krízispont volt ez a kijelentés, le is dermedtem pár hónapra és csak messziről mertem piszkálgatni az anyagot, nem is tudtam újba fogni, amíg mindez le nem tisztázódott bennem. Arra jutottam, hogy az a hang, amit Mónika hiányolt ebből az egészből, az ma már nincs benne a világban. Lehet, hogy vannak még olyan szerzők - én nem találkozom ilyennel -, akik úgy írnak, mint teszem azt ötven-száz évvel ezelőtt Fekete István, Dallos Sándor, Gárdonyi, Móra, vagy Kosztolányi. Egy másfajta áthatottság, ami a nyelv egy rétegével együtt meghalt vagy eltűnt, vagy feloldódott. Akik ma érvényesen szólnak az emberről, egészen más nyelvezettel írnak, ami nem baj, csak más.
Sokáig volt egy nagy Fekete István-korszakod.
Igen, éveken keresztül olvastam. Nagyon szerettem benne ezt a fajta telítettséget, amivel mindent körül tudott ölelni. Teljesen mindegy volt, hogy a figurái milyen emberek: ahogyan ő mintegy támogatóan felvezette őket a történetben, azt a hangot már nem lehet megtalálni. Érdekes, hogy másik, azon korszakbéli nagy kedvencem, Márai Sándor esetében ez a hang már kevésbé jellemző. Ő sokkal keményebb. Néha kőkemény, sőt néha pokolian bánik a figuráival. Nyilvánvaló, hogy én sem tudom azt a régi írásmódot visszahozni, bár valahol belül azt hiszem, kicsit igen. Kicsit, vagy máshogy viszont azért több mai szerző képes rá. A lényeg mindig és talán minden időben az empátia. Végül aztán több hónapnyi dermedtség után sikerült feldolgozni magamban a sokkot, és nem nyúltam bele a szövegbe, illetve a legvégénél mégis: a zárónovellát egyes szám első személyből egyes szám harmadik személybe írtam át, pedig már készen volt. Tudtam, hogy nem lehet így befejezni a könyvet, valami nem stimmel. Úgy tudtam elengedni és lezárni az egészet, hogy átírtam egyes szám harmadik személybe, ettől tudtam kilépni belőle, és átadni a külső világnak. Amikor pontot tettem a könyv végére, máris három-négy ötlet ugrott be villámcsapásszerűen. Nyilvánvalóan az kellett ehhez a meglepő élményhez, hogy egy olyan tér keletkezett bennem, ahová mindez be tudott áramlani.
Született egy könyv: ehhez a klasszikus elengedés-újrakezdés fázisain kellett átesned. Minden szinten. Mindezek a vívódások a könyvben is igencsak megjelennek.
Amikor egy csomó megoldatlan ügy van és a múlt részévé válik, már nem jó ezeket magunkkal vinni egy zsákban. Lenyűgözve állok, amikor valaki olyan szinten beleragad, hogy évtizedek távolából még mindig ugyanazokat szajkózza. Ezzel együtt az átalakulás, önmagunk átalakítása érdekes kérdés. Az embernek egyfajta szilárd morális világképhez érdemes ragaszkodnia, és nem kell váltogatni, mint a köpenyt: sokkal inkább egyengetni, gyomlálgatni kell, de nem feltétlenül kidobni. Van ennek sokkal nehezebb része, hiszen ha egy idő után felveszed a fapofát, később már álarccá válhat, ami rá is olvad az emberre, és egyre nehezebb ezektől az álarcoktól megszabadulni. Ezek a berögzült és mindennapivá vált szerepek többek közt az őszinteség, a kapcsolatok rovására mennek, az álarcok alatt egyes lelki vetületek besavanyodnak, pláne akkor, ha nincs is olyan szándékunk, hogy kezdjünk ezekkel valamit. Szerintem a valódi felnőttségnek egy igazi kritériuma van: egyfajta felvállalás, hogy fölvállalom azokat a dolgokat, amilyen igazából vagyok, amilyen az életem. Ez a felvállalás persze nem egy pont, hanem egy folyamat, és egy döntés erről a vállalásról. Lehetek én is szabad, de az nem mehet bizonyos dolgok rovására. A napi kötelességeket muszáj elvégezni, csak ne kötelességként éljük meg, hanem ami hozzátartozik a mindennapjainkhoz, azt boldogító módon kell megélni és beleforgatni az életünk teljességébe. A felnőttség felelősségvállalás, semmi más. Évtizedeken keresztül képtelen voltam azonosulni mindenfajta felnőtt világgal, mert nagyon sokáig a felnőttséget annak éltem meg, ahogyan a társadalom annak tekinti. Ez berögzülések halmazát jelenti, ezeket a ráégett és velejükig hazug szerepeket tekinti a társadalom felnőttségnek. Köze nincsen valójában hozzá.
"A munka a nehéz szavak sorába tartozott, mély, tompa kicsengése semmi jót nem ígért. Ahogy a környezetemben megforduló felnőttek kimondták, abban lemondás, ridegség is lakott. Minden jel arra mutatott, bár a mindennapjaikhoz tartozik, semmi módon nem lelik benne örömüket. Szerencsére a többi gyerek éppúgy nem élt vele, mint jómagam, aztán meg - az összes fenyegetés ellenére - úgysem hittem benne soha, hogy valaha is a felnőtt világhoz sorolódnék. Ha pedig fel kell nőni, az se baj, valamiféle nagyobb gyerek vagy ifjú Petőfi lesz belőlem."
Ehhez kapcsolódik a munkához való viszonyunk, amit elég szemléletesen jelentettél meg a nyitó novellában.
A munka szó szerint lehet az élet olyan része, hogy tényleg ne úgy élje meg az ember, hogy akkor kezdődik az élet, amikor leteszem a szerszámot és hazamegyek. Mindezt évek óta hurcolom magammal és próbálom magam erről meggyőzni - mostanában több, mint kevesebb sikerrel -, hogy ez az egy életem van, hogy Rácz Mihályként egy olyan konstellációval, amilyen vagyok és ahogy érlelt az élet, tudok valamit kezdeni a világban. Ha úgy tekintek a munkára, hogy ez a rossz elmúlik délután 5-kor és akkor kezdődik minden, akkor nagyon nagy a baj. Nem érdemes két életet élni párhuzamosan, amiben az egyik egy élvezeti rész, a modern ember langyos szórakozáseszményével, a másik meg a gyűlölt muszáj-szakasz, a megélhetésért, a számlákért, kényelmetlen kötelességekkel, amit minél előbb le akarunk tudni, mert akkor valójában egyetlen valódi életünk sincs. Ha azt mondjuk, hogy most nem jó, ezt előbb letudom, de majd akkor és ott jó lesz, akkor sosem lesz jó, mert mindig csak szaladunk valami után, sosem élünk a jelenben, a mostban. Jól ismerem ezt a dolgot, sok szaladásban és menekülésben volt részem nekem is, és persze van még ma is. A munkával én úgy jártam, hogy megtanultam szeretni. Ehhez képest érdekes a könyv felütése, de a történet végén már ott a fény, hogy nem mindig és nem feltétlenül rázom le a vállamról a dolgot. Jó másokért tevékenykedni. Jó másoknak segíteni. És nem azért, mert ilyen vagy olyan eredményre visz, vagy jobban megbecsülnek, hanem szó szerint a tett, a munka, a jelen valóság öröméért. Az én boldogságeszményem az, hogy ez olyan természetessé váljon, mint levegőt venni.
Szerző: Bihari Balázs
