Németh Róbert: Leárazás

Németh Róbert: Leárazás

„Például itt ez a zokogó fiatal nő. A magában beszélő aktatáskás középkorú férfi a négyes-hatoson. A beherbálozott mackónadrágos fiú a huszonnyolcason. Síró férfit alig látok közterületen. Boys Don’t Cry.” Olvasd el Németh Róbert készülő regényének részletét!

Németh Róbert | 2024. június 01. |

Németh Róbert bemutatkozó könyve 2022-ben a Margó-díj rövidlistájára került. Akkor interjúztunk vele, és részletet is közöltünk a Nem vagyok ittből. Most pedig egy új regényen, saját megfogalmazása szerint „a magyar, kistérségi Trainspottingon” dolgozik, aminek nálunk olvashatjátok el az egyik részletét.

Németh Róbert: Leárazás

Nincsen olyan hét, hogy ne látnék síró lányt az utcán. Múltkor éppen a Westendből sétáltam ki, egy papírzacskó a kezemben, benne két fehér póló – néha frissíteni kell a ruhaállományt –, amikor megláttam egy fiatal nőt, aki a Váci út alatt átvezető aluljáróból jött fel. Vörös, kisírt szemek. Épp dörzsölgetni kezdte őket, attól még vörösebbek lettek. Akkor történhetett valami, vagy nem sokkal korábban, ez nem az a sírás volt, ami vissza-visszatérő hullámokban már órák óta tart,

és nem is úgy nézett ki a lány, mint aki már túl van egy kiadós bőgésen, csak még nagyon látszik rajta.

Ott zokogott a szemem előtt, a szemünk előtt, kétségbeesett volt, nem tudta, és nem is akarta visszatartani a könnyeit. Nem hiszem, hogy foglalkozott volna azzal, ki látja, és ki mit gondol róla. Nem volt ott, inkább valahol máshol, talán még az előző helyen, az előző dologban, ami miatt annyira sírt. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy oda kellene menni hozzá, és megkérdezni, mi a baj, de gyorsan meggondoltam magam: nemcsak azért nem megyek oda, mert ilyenkor talán jobb, ha az embert békén hagyjuk a bajával, de azért sem, mert a mai világban ez már valahogy nincs benne. Pedig miért is ne lehetne. De túl nagy városban élünk, túl sokan. Elsétálunk egymás történetei mellett, nem látunk bele egymás párhuzamosan létező, elzárt kis világaiba. Például itt ez a zokogó fiatal nő. A magában beszélő aktatáskás középkorú férfi a négyes-hatoson. A beherbálozott mackónadrágos fiú a huszonnyolcason.

Síró férfit alig látok közterületen. Boys Don’t Cry.

Persze a legtöbbször nincs is kedvem odamenni senkihez. Eszembe se jut. Egyébként is folyamatosan hömpölyög és zsong körülöttünk az élet: ez néha vérpezsdítő, élvezem, ahogy visz a sodrás, máskor meg inkább befognám a fülem és láthatatlanná válnék. Többnyire képtelen lennék magamra húzni valaki más baját. És te is. A legtöbbször azt sem várom el, hogy valaki más turkáljon az én szaromban. Hagyjanak békén, ha rossz napom van, ne szóljanak hozzám. Kikérem a kávémat vagy a whiskymet, és ennyi. Hiába képzelem el, hogy jólesne, ha valaki ideülne mellém.

Amikor az elidegenedésről írsz, akkor erről beszélsz – csak így értem is. Erről beszélt már Fritz Lang is a Metropolisban száz évvel ezelőtt, sőt, talán érezhetett valami hasonlót egy középkori városlakó is. Nem mai találmány a város, és az érzés sem, hogy egyedül vagy benne. A huszonegyedik század legfeljebb tolt és csavart egyet rajta. Elmegyünk az utcán egymás mellett úgy, hogy ismerősök vagyunk a Facebookon. Mit jelent az, hogy ismerősök vagyunk? Múltkor láttam egy nőt kommentelni valaki más posztja alatt, aztán rájöttem, hogy láttam már valahol. Hát persze, ismerősöm a Facebookon, pedig lövésem sincs, ki ő, mit csinál és honnan ismerem. Egyszer ismerősnek jelölt, én pedig visszajelöltem, holott már akkor sem tudtam, mi közünk egymáshoz. Egy nem létező térben keringünk egymás körül. És ugyanez történik a létezőben is.

Megyek a papírszatyrommal hazafelé. Oda kellene menni ahhoz a lányhoz. Talán még kíváncsi is vagyok, gondolkozom a történetén. De lehet, hogy elküldene a faszba. Azt gondolná, hogy semmi közöm nincs hozzá. Egy ismeretlennel beszélgetést kezdeményezni, a kérdés, az érdeklődés ma már amúgy is simán a határsértés lehetősége. A zaklatásé. A zaklatás előszobája. Már, amikor közelítenék, idegesen méregetne. Aggódva figyelne. Lehet, hogy sietősre venné, megszaporázná a lépteit és odébbállna. Hátat fordítana és elindulna a másik irányba. Igaz, sokszor én is odébb megyek, amikor az utcán valaki közelebb lép. Hol az előítéleteim miatt, hol azért, mert nincs kedvem beszélgetni.

Ha kérdezik, merre van az Astoria, röviden válaszolok.

De ahányszor csak zokogó nőt látok az utcán, elkezdek agyalni. Kirúgta a faszija? A férje? Vasárnap van, dél körül. Talán éjjel együtt voltak. Esetleg már eddig sem lehetett minden rendben, de a férfi még áthívta magához. Tudta előre, hogy mit fog mondani neki? Vagy nem tervezett semmit, de jó ideje érlelődött benne, hogy így már nem mehet sokáig? Hirtelen húzta föl magát? Mondott neki valami durvát, valami nagyon bántót? Elzavarta? Menj a picsába, jó?! Vagy kimérten, hidegen közölte vele, hogy bocs, de én ezt nem akarom tovább? Hidd el, megpróbáltam. Ezerszer átgondoltam, de én ezt már nem akarom.

Vagy ő rúgta ki a pasiját. Talán csak lelépett. Otthagyta. Fogta magát és szó nélkül kisétált a közösből. Esetleg elrohant, becsapta az ajtót, le a lépcsőházban, ki az utcára. A zokogás csak ott kapta el, addig tartotta magát. Rá aztán ne mondja senki, hogy hisztis picsa.

Összevesztek valamin, vagy már az elején sem működött.

Elsétálok mellette. Talán mégis örülne neki, ha megszólítanám. Hogy valaki meghallgatja. Vagy, mit tudom én, hogy valakinek elmesélheti. Hogy kipakolhatja valahová a belső monológot. A belső monológ persze mindig megy, még álmunkban is, amikor jössz szemben az utcán, látom, hogy mozog a szád, mondod magadnak. De tudom, néha másnak is jó lenne.

Nemrég a buszon mellettem egy másik lány azt magyarázta kurva hangosan a barátnőjének, hogyan csalta meg a pasija. Először azt hittem, hogy magában dühöng, mert nem láttam a kezében a telefonját, aztán rájöttem, hogy be van dugva a fülhallgatója, és úgy társalog. Mondjuk ez nem jó szó. Inkább tolta. Hosszan és részletesen. Néhányan kellemetlenül érezték magukat. Amennyire távol sodródtunk egymástól, annyira kerültünk közel, bele mindenki más életébe. Szemhéj alatt marad a só, közelítő távolító.

Nem megyek oda. Csak találgatom, mi lehet vele. És nézem, ahogy elsétál a Westend felé, talán vásárol majd valamit, egy csomó helyen leárazás van.

Nyitókép: Máté Péter

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Németh Róbert: De azt nem mondták, hogy akkor is, ha nincs igazam

„Az On The Corner Miles Davistől. Amikor megjelent, mindenki utálta. Nem tudtak mit kezdeni vele. Hosszú improvizációk egy akkord körül. Funk, soul és Karlheinz Stockhausen.” Olvassátok el Németh Róbert készülő regényének részletét.

...
Nagy

Németh Róbert: Nyolcvan ablak, vasárnap délután

Tavaly jelent meg Németh Róbert zenész-újságíró Nem vagyok itt című könyve. Most a készülő új regényéből olvashattok el egy részletet, amelyből kiderül, hogy egy költőzés hogyan hívja elő az átmenetiség melankóliáját, és hogy miként rakódnak egymásra az ember titkai. 

...
Nagy

Németh Róbert: Elhagyni az inerciarendszert

Este tízkor megengedett a fürdőkádban olvasni. 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.