Volt egy idétlen, posztmodernizáló sületlenség, amit még jó pár évvel ezelőtt eszeltem ki. Valahogy úgy szólt, hogy Parti Nagy Lajos, nem jelent többet számomra, mint örökösen változó, burjánzó szöveghalmazt. Ez jutott eszembe néhány napja, amikor elhatároztam, hogy elmegyek Parti Nagy Lajos szerzői estjére, a Kossuth Klubba. Aztán eszembe jutott más is. Hogy Parti Nagy Lajos nyelvteremtő, meg nyelvzseni, ilyesmik. Meg hogy képzett áldilettáns is, akiről azt terjesztették egy időben Pesten, hogy csupa vicces dolgokat ír. Hogy Parti Nagy Lajos a kritika kegyeltje is. A felkent ítészek, a hozzáértők legalábbis többnyire szépeket írnak a szövegeiről, a múlt század utolsó évtizedében meg évente legalább egy, de inkább két szakmai díj pottyant le neki. Kár is lenne tagadni, Parti Nagy Lajosnak ez a költőség elég jól bejött.
De hogy Parti Nagy mint jelenség mennyire nem csak az imént felsorolt komponensekből áll, arról szépen árulkodik a szerzői est megkezdését megelőző utolsó pillanat. A beszélgetés előtt mindössze egy perccel két középiskolásnak tűnő lányka kipenderül az asztal elé, és az ünnepelt szerző elébe tolja a Fagyott kutya lábát, legyen szíves, itt és itt írja alá a novelláskötetet. A literátor készségesen dedikál, a lányok eközben a szorosnál is szorosabban kapaszkodnak egymás kezébe, akkora nagy az izgatottság. Mi tagadás, Parti Nagy Lajos úgy tűnik, a lányok kedvence is.
Keresztesi József, az est moderátora ügyesen, mértékletesen kérdez. Hagyja, hogy a szerző alaposan körülbeszélje a témákat, több oldalról megvilágítson egy-egy felvetést. Rögtön az elején arról kérdezi, Parti Nagyot, vajon hogyan határozza meg önmagát. Első sorban költőként? Pedig kisprózát, regényt, és színpadi munkákat is ír. A szerző azt mondja, az egyszerűség kedvéért íróként gondol magára, abba belefér a költő, a drámaíró, de az összes többi literátori szerep is. Az ihletben egyébként nem nagyon hisz, meg a költőség kitüntetett voltában sem. A költészetnek ugyan kétségtelenül van kitüntettet helye az irodalmi műnemek között, de költőnek lenni mégis inkább állapot. Persze azután rögtön bevallja: reflexei szerint költő. Ami semmi misztikusat nem jelent, csak annyit, hogy inkább képekben, kis szerkezetekben gondolkodik, egy regényíróénál kisebb területen érzi jól magát. És azt is készséggel bevallja, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy amit irodalomnak nevezünk lényegében intenzifikálás, vagyis sűrítés. Nagyon sokáig eszébe sem jutott, hogy prózát kellene írnia, magára inkább úgy gondolt, mint aki alkalmanként verseket ír. És amikor szembesült azzal, hogy az irodalom voltaképpen mesterség, akkor eszébe jutott az is, hogy hülyeség lenne nem kipróbálni ennek a mesterségnek más szegmenseit is. Elkezdett prózát írni, és kíváncsi lett, hogy amit megtanult a költészetben, annak a hozadékait képes-e működtetni a prózában. Irodalomelméleti közhely, mondja, hogy az „új próza” mennyi mindent tanult a költészettől technikájában, eljárásaiban. A vicces az, hogy ezeket az újfajta eljárásokat és technikákat ő az „új prózától” tanulta vissza a költészetéhez. Mészölytől tanulta, Esterházytól, Hajnóczytól, Lengyel Pétertől, és nem folytatja, nem akar névsorolvasást tartani.
Parti Nagy Lajos verseiben Keresztesi szerint meg lehet találni a hagyományos értelembe vett érzelmek kerülőútját. Kitalált magának egyfajta dilettáns versbeszédet, egy dilettáns hangján szól, mert ezen a hangon talán meg lehet pengetni olyan húrokat, amelyeket egyébként nehezebb lenne. A szerző szerint ez a huszadik századi költészeti hagyomány alapján csaknem mindenkinél benne van a pakliban. Ha az ember nem tud valahonnan rálátni a saját érzelmeire, a saját szövegbe írt érzelmeire, az vagy nagyon gyönge utánérzést szül, vagy nagyon zavaró közvetlenséget, mondja. Saját bevallása szerint úgy élte meg a pályája kezdeti időszakát, hogy valamivel ezt a „rettentő érzelmes, érzelgős, kialakulatlan masszát” ami ő maga volt, meg kell reguláznia. És erre az irónia kérge, nagyon alkalmasnak bizonyult. Hogy miért pont a dilettáns beszélőt emelte be? Azért, mert vonzza, ahogy a legnagyszerűbb találatok a legotrombább közhelyekkel találkoznak. Vonzza az ellentétek találkozása. Másrészt a Jelenkor szerkesztőjeként a nyolcvanas évek elején nagyon sokat foglalkozott kéziratokkal, és rettenetesen izgatta, hogy mi az, amitől az ember nagyokat tud nevetni ezeken a szövegeken, és ugyanakkor elszorul a szíve az olvasásuk közben. Mitől jó a dilettáns szöveg? Vagy rossz-e egyáltalán a rossz? A dilettánsság ismérve Pari Nagy szerint talán az, hogy „folytonosan több áramlik ki a légutakon, és az észutakon, mint amekkora keresztmetszete, áteresztőképessége van a figurának.” Intellektusban és szájkeresztmetszetre egyaránt. Mindig többet akar mondani, mint amennyit tud. És ez a több egészen izgalmas bugyborgássá válik. Elképesztő izgalmas szövegek születnek így, és minél reflektálatlanabbak, annál izgalmasabbak.
Parti Nagy Lajos közismerten azon szerzők közé tartozik, akik jól tudnak felolvasni. Az est közepe felé járunk, amikor az Egész kis karc J. Tibikéről című szöveg előkerül, én szerencsére belefutottam, aki lemaradt, elolvasatja itt. A felolvasás zsigeri élvezkedés: a szerző éppoly látványosan elmerül benne, mint a közönsége. Fantasztikus, ahogy a mondatok hullámoznak, a szavak, ahogy peregnek, összekoccannak, szétválnak. Parti Nagy Lajos, ha eddig valakinek kétsége lett volna, nem éppen egy Babits Mihály. A kifejezésnek semelyik értelmében nem.
Keresztesi ezután már a prózaírásról kérdez. A nyelv és történet relációjáról,ahogy a szerző viszonyul e kettőhöz. Sok újdonságot nem tudunk meg, vannak emberek, akik tele vannak történetekkel, mások meg képtelenek akár azt is elmondani, mi történt velük az adott napon, vagy az előző évben. Parti Nagy Lajos nem hisz a saját történeteiben, azt mondja, a prózáihoz általában van egy alapötlet, a többi pedig már nyelvhangulat: egyik mondat hozza a másikat. A nagy mesélőkről szólva első körben pályatársa, Darvasi László előtt rója le tiszteletét, szó szerint a következőket mondja: „Darvasinak a fülén is történetek jönnek ki, a Virágzabálók olyan, mint egy galaktikus virágharckocsikból álló virágszőnyeg, rád borítja, és akkor nem kapsz tőle levegőt.” Azt hiszem, ez valami elismerésféle lehet.
Szóba kerül az is, hogy íróként-költőként mennyire kell, vagy lehet önéletrajzi elemekből építkezni. A szerő úgy látja, ahogy az ember idősödik, úgy válik egyre inkább anyagává a saját élete, és azon kezd gondolkodni, hogy mit tud ebből művé tenni. Ő azonban el nem tudja képzelni, hogy megírja a szabályos, hosszú önéletrajzát úgy, hogy közben fogcsikorgatva ragaszkodik a tényekhez. Ha megírná, legfeljebb saját magának írná meg, és aztán ezt a regisztert, mint egy nagy térképet, vagy tervrajzot összegyűrné. És metaforikusan ez a gyűret lenne az, amiből mű lenne, és amit aztán bontson ki olvasó.
A szerzői est még tart. Előjönnek többek között a színházi átiratok, a fordítás lehetetlensége, csupa olyan dolog, amit ilyenkor szokás és illik megkérdezni. Aztán a közönség. Amíg ez zajlik, én igyekszem elképzelni az önéletrajzát gyűrögető szerzőt, és azon tűnődöm, mennyire meghatározzák az embert a kézmozdulatai. Parti Nagy Lajos, a költő, a nyelvzseni, a burjánzó szöveghalmaz, a lányok kedvence finom kézmozdulatokból, gesztusokból, grimaszokból is áll. Olyan magyarázólag összeszorított újbegyekből, az önmagát zavarba hozó ember összezáró karmozdulatából, fejvakarásokból, félmosolyokból. Az egyik középiskolás lány az est végén megkérdezi a szerzőt, hogyan lehetne öt szóban összefoglalni a „Parti-Nagy-Lajos-életérzést?” Parti Nagy Lajos hümmög, nem tudja. Öt szóban - lehetetlen. Talán így: „Parti-Nagy-Lajos-életérzés”, de a kérdés nagyon jó, mondja, biztosan gondolkodik majd a válaszon. Én meg elnézem, ahogy a két nyitott tenyere között a szerző lassan, szórakozottan sodorgat egy ásványvízzel telt üvegpoharat.
József Attila Szabadegyetem, Kossuth Klub, 2009. október 6.
