Kukorelly Endre: Országházi divatok
Libri Könyvkiadó, 2014, 288 oldal, 2792 HUF
Kukorelly Endre szinte maga sem akarta elhinni, amikor 2010-ben az LMP színeiben bekerült a Parlamentbe. Ha már ott volt, csinálta, és nagyjából addig csinálta is, amíg lehetett. Amikor meg már nem lehetett, összehívta pártja választmányi ülését, és az ottani szavazás eredményét figyelembe véve távozott az országos politikából. Azt már korábban is tudni lehetett, hogy meg fogja írni. Aztán meg is írta: Országházi divatok című könyvében interjút készítő majdani miniszterelnök, cukorkát kínáló jobbikos képviselő, notórius bekiabálók, színházkerülők, deklaráltan nemolvasók, hatalmasok és hataloméhezők kergetik egymást, a háttérben meg közben zajlik az úgynevezett politikacsinálás. Nem ez a következő Zuschlag-könyv.
Négy évvel ezelőtt kapott hideget-meleget Kukorelly Endre, amikor végérvényessé vált, hogy az LMP országos listájáról bejutott a Parlamentbe. („Bandi, mit fogsz a parlamentben csinálni?”, kérdezte például tőle még a megválasztása előtt a Magyar Narancs.) Kukorelly azonban tényleg hitt abban, hogy a párt, melynek egyébként nem tagja, ezt többször, több helyen el is mondta, villámcsapásszerű változásokat fog elindítani. Azután ami lett: öröm, megilletődöttség, zavar, tehetetlenség, csalódottság, meg talán egy kis düh. Képviselősége alatt mindezek megvoltak, és még ennél sokkal több is. Kukorelly ugyanis a szó legjobb értelmében vett megfigyelőként került be a T. Házba. Foglalkozásából adódóan szemlélődő, befogadó, observer. Néz, lát, figyel. És megírja. Ráadásul ez a figyelem kétirányú. Miközben ugyanis egy addig számára ismeretlen terepen (vö. Országház) igyekszik megtalálni a maga helyét és szerepét, addig rendkívül érzékenyen reagál a körülötte élők-létezők visszajelzéseire is. A látszólag udvariaskodókéra, akik pár perc semmitmondó smúz után rögtön vadul politizálni kezdenek, vagy a régi ismerősökére, akik némi szemrehányással rögtön azok közé sorolják az addig civilként elkönyvelt írót.
Jó ez neked?
Vissza-visszatérő kérdés. Ha nem is mindig jó, de valamire egyszer majd biztosan az lesz. Kukorelly hitét / naivitását / világszemléletét a Parlamentben töltött közel két és fél év sem tudta megroppantani, vagy érdemben módosítani.
Hitvallása nagyon röviden így summázható:
ahhoz, hogy jól érezzünk magunkat, pici lépésenként nekünk is jókat kell tennünk (amibe olyan sokak számára pitiáner dolgok is fontos szerepet kapnak, minthogy nem dobáljuk el az üres palackot a természetben, nem törjük derékba a frissen ültetett facsemetéket, nem préseljük át magunkat a padsorokon fenekünket kollégáink arcába nyomva).
A költségvetés 2010. novemberi vitájában utóbbi – elég nagy feltűnést keltve – így hangzott el:
„Eléggé hátul ülvén azonban alkalmam nyílik megfigyelni, ahogy egyesek hátsó felükkel fordulván padtársaik felé araszolnak a helyükre, explicitté téve a színházi kultúrában való jártasságuk fokát. Annyit kérnék csupán, hogy akik (…) nem fogyasztanak termést, azok ne döntsenek róla!
Akik életükben egyszer sem nézték meg Schilling Árpád rendezését, Pintér Béla Társulatát színházügyben ne szavazzanak!”
A könyvből kiderül, hogy Kukorellynek parlamenti évei alatt két szívügye volt,
- a sport (tömegsport a versenysport ellenében)
- és a kultúra támogatása.
Sokat nem tudott, nem lehetett ezen a téren elérni. Legnagyobb eredménye mégis talán az, hogy az egyik általa is jegyzett módosítónak köszönhetően, melyet „általános csodálkozásra” megszavaztak a képviselők, az alternatív színházak plusz egy évig kaptak még támogatást.
Nem nagy reveláció, hogy a kultúra sokadrangú a képviselők életében, és ez még akkor is fáj, ha éppen röhögünk rajta. Például azon a politikuson, aki először sután érdeklődik, hogy hogyan is megy ez a könyvkiadás, majd ígéretet tesz, hogy megveszi Kukorelly egyik kötetét, végül azonban csak kiböki, hogy hát ő nem szokott olvasni:
„Soha?, kérdezem, soha válaszolja, nincs rá időm”.
Valahol fáj ez is, meg az is, hogy a saját frakciójából sem érdeklődik senki különösebben az irodalom után:
„Egyetlen irodalmi estre nem jött el senki a frakcióból, soha senki semmiről nem kérdezett (…), nem láttam őket a könyvhéten, asszisztenseket sem.”
Kukorelly mindezt kudarcként éli meg, a sajátjaként. Miközben nagyon mélázni nincs idő, mert a kultúrpolitikában (a Nemzetitől az Új Színházon át a József Attila-díjra felterjesztettek csereberéjéig) egymást érik az ügyek.
Kukorelly Endre. Költő, író, szerkesztő. Az ELTE-n tanult történelem-könyvtár szakon. 1981 és 1985 között az egyetem irodalmi lapjának, a Jelenlétnek a szerkesztője. 1987 és 1989 között a Pallas Könyvkiadó lektora. 1989-től alapítója és szerkesztője A '84-es kijárat című irodalmi lapnak. 1990 és 1992 között a Magyar Napló rovatvezetője, majd a Magyar Narancs és a Lettre Internationale munkatársa. A Képzőművészeti Főiskola intermédia tanszékén majd a Magyar Író Akadémián kreatív írásszemináriumokat vezetett. A Rainer Maria Társaság (1982) és az Örley István Kör (1985) egyik alapítója. 1999 és 2003 között a Szépírók Társasága elnöke, majd 2006-ig alelnöke. A Szépírók Társasága, a P.E.N. Club tagja, a József Attila Kör tiszteletbeli tagja. A 2010-es országgyűlési választáson a Lehet Más a Politika Pest megyei területi listájáról szerzett mandátumot, amelyről 2012-ben mondott le. Sok más elismerés mellett megkapta a József Attila-díjat, a Déry Tibor-díjat, és a Magyar Köztársaság Érdemérem Lovagkeresztjét. Kukorelly sok műfajban alkot: jelent már meg verseskötete (pl. A valóság édessége, Én senkivel sem üldögélek), esszékötete (Kedvenxc), gyerekkötete (Samunadrág), regénye (TündérVölgy, avagy az emberi szív rejtelmeiről), Élnek még ezek? című színdarabját 2005-ben mutatták be a Katona József Kamrájában. (Forrás: PIM)
Kukorelly időnként napló- és élményszerűen, időnként pedig nagyon is teoretikusan osztja meg véleményét kormányzásról, hatalomról, képviseletről (közben persze előkerül Arisztotelész meg Ciceró, Arany és Mikszáth), nézeteit a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ágak ideális szerepéről, végeredményben pedig a gyakorlatban szerzett tapasztalatait. Még a parlamenti felszólalásaiból is került a könyvbe.
Nem indiszkrét
Legérdekesebbek, nekünk nyilván, azok, amelyeknél kicsit fellebbenti a parlamenti ülésterem nehéz bársonyfüggönyeit. Nem indiszkrét vagy bántó; igazán meglepő vagy sokkoló részletek ugyanis nem derülnek ki, hacsak az nem, hogy Morvai Krisztina két bekiabálás között szívesen kínálgatja cukorkával padtársait (a Reggel az egyik istennőt még dedikáltatta is Kukorellyvel), vagy hogy Orbán a rendszerváltáskor interjút készített az íróval:
„Ismerem kissé a vezetőjüket, egy értelmes gyorsbeszédű, vidékies fiatalembert, 1987 telén egyszer feljött a Szondyba, és hosszú magnós interjút csinált velem. Futballozik, mint én. Utoljára egy irodalmi rendezvényen beszélgettünk. Húsz éve.”.
De az sem fogja nagyban átírni a képviselőkről bennünk élő képet, ha kiderül, hogy a parlamenti folyosókon nem csak törvényhozói és pártügyekről zajlik a diskurzus, hanem mondjuk arról is, hogy hol lehet az épületben nyugodtan dugni.
Kuksi <3 LMP
Az LMP-s szakadásról feltűnően kevés szó esik. Kukorelly többször elismétli, hogy annak idején „fülig beleszeretett” a pártba, és történt, ami történt, bántani most sem engedi őket. Kicsit persze sértett, ezt érezni még mindig, a felbomlás okait, ennek részletes taglalását azonban hiába keresné az olvasó.
„Az én elempémet meg az övét. Érzem, hogy engesztelhetetlen, gyűlölik egymást. Vége, szétmennek, csak bennem marad egyben az egész. Persze mi az, hogy csak, bennem megmarad, kész, lehet más” – írja Kukorelly az LMP szétválásáról, melynek folyományaként megszületett azután a Párbeszéd Magyarországért. A szerző azonban itt szemérmes-szolidárisan hallgat, vagy elintézi annyival, hogy „Azok a fiúk és lányok, akikkel 2010. május 14-én alig leplezett meghatódottsággal vonultunk a Parlament lépcsőjén, most nem állnak szóba egymással”, de említ egy olyan esetet is, amikor frakciótársával leültek és megbeszélték „a konzi/libsi ügyet”.
Az Országházi divatokból kampányrengető, annak ívét valamely irányba taszító titkok nem fognak kiderülni. Ez nem egy újabb Zuschlag-könyv, még mielőtt. A kötet sokkal inkább napló, civil lenyomat, személyes eszmefuttatások gyűjteménye, talán kordokumentum is, amelyből az évek múltával és az emlékezet kopásával sok minden nagy eséllyel elveszíti asszociációs bázisát:
- hiszen ki fog emlékezni vajon erre vagy arra a politikusra?
- ki fog vajon emlékezni, hogy ki volt az, aki buzizott?
- vagy aki „torgyános szólásrohamaival derültséget” okozott?
- vagy aki „kizárólag emelt hangon képes produkálni”?
- ki fog emlékezni a kicsikre, nagyokra, fásultakra, agresszív nagyarcokra, torzonborzakra?
Nekünk itt és most mégis érdekes, mert végre olyasvalaki mesél a T. Házról, akinek megvannak az eszközei arra, hogy azokkal az ott megélteket közvetíteni is tudja. Hogy ez most egyoldalú, meg saját szájíz? Persze, az. Vannak dolgok ugyanakkor, amelyek így is, úgy is megmaradnak. Például Borbély Szilárd emailjeinek sorai, melyek az író tragikus halála után, ennek fényében és miatt, még jobban facsarják a szívet, mint tehették akkor, amikor négy éve elküldte azokat.
Kukorellynek tehát ennyi volt a nagypolitika („Túl civil maradtam, ez volt, akit irritálhatott”), szerzőként azonban tíz évre szóló terve van, és meglepő lenne, ha könyveiben nem bukkanna még fel párszor a T. Ház.
