Halálával halkabb lett a világ zenéje – pályatársai emlékeznek Kovács András Ferencre

Vida Gábor író, szerkesztő

KAF asztala

Nem vagyok rá büszke, viszont hiába is rejtegetném a világ elől, hogy az irodalommal való foglalkozásnak van egy területe – talán több is -, amelyben használhatatlan vagyok, és ez a verstan. Még az általános iskolában megpróbálta egy jóravaló és kedves tanárnő megmutatni, hogy mi a jambus, a trocheus meg a hexaméter, de hiába, zeneórán sem tudtam lekopogni a legegyszerűbb ritmusokat sem, és aztán ezzel nem is kínoztak sokat. Egyetemista koromban is szégyenkeztem ezért pár alkalommal, Cs. Gyimesi Éva sem akarta elhinni, hogy ilyen ritmikátlan ember vagyok, és hiába vettem meg a legvastagabb magyar nyelvű verstani kompendiumot, semmire se jutottam én azzal, bár nyilván lehetett volna hosszabban is próbálkozni. Ám az élet úgy hozta, hogy

közel harminc évet dolgoztam, beszélgettem, vitatkoztam Kovács András Ferenccel, aki azt a legvastagabb magyar verstant is betéve tudta, nemcsak felmondani, hanem használni is.

Első alkalommal egészen megijesztett, mert valami jelentéktelen dolgot mondtam neki, még a régi szerkesztőségben, ahol fiatalon sokat cigarettáztunk, és azt hiszem, éppen elégedetlenek voltunk a fennálló rendszerrel. A megszólalásom két anakreóni sort tartalmazott, és egy felet, keresett hozzá még egy szót, és akkor már három anakreóni sor volt. Szerintem a rosszul égő cigarettáról mondtam valamit, ez nyilván kapcsolatban állt a világrenddel, az árakkal, és a feltörekvő zsarnok-jelöltekkel, mert elégedett íróból és költőből nem lesz semmi, de hogy magával Anakreónnal is kapcsolatban állt, azt nem gondoltam, és nem is hallottam. Hogy valaki rímet mond egy tetszőleges szóra vagy mondatra, azt ismerjük, fiatal bölcsészek játszanak ilyet, olykor alig lehet abbahagyni.

De hogy valaki a hétköznapi megszólalásomban antik ritmikai egységeket fedez fel, és folytatni tudja vagy kijavít, az elsőre letaglózott.

Akkor még nem tudtam, hogy a prózának és a hétköznapi beszédnek is van ritmusa, vagy ha tudtam is, elmélet volt. KAF-fal együtt lenni ilyenféle nyelvi élmény volt, pedig a környező világ nem volt mindig vicces és megengedő – az irodalom egy sziget, jobb esetben szigetvilág – bár a haragnak, a dühkitörésnek, a bánatnak is van ritmusa és ritmikája. Nem feltétlenül keresett és csinált formák ezek. Csak jönnek és vannak. Körülvesznek. Hogy a nyelv egy óceán, azt régóta tudtam, de hogy hány ezerféleképpen tud hullámzani, azt tőle tanultam meg. A mindennapi nyelvi játékunkat adta. Amit megírt, az olyan és akkora. Hangzó anyag is van szép számmal, és ez jó, azon költők közül van, akik elő is tudták adni azt, amit írnak. Ami viszont reprodukálhatatlan, az a nyelvi jelenléte, ha nem versben beszél, akkor is. Erre ad magyar költőt az isten, hogy költőien lakozzunk, mondtam többször is, mert

a világ tágasságát igazából csak a költők tudják felmutatni. És a zene – természetesen, tenné hozzá ő.

Van egy asztal a Látó szerkesztőségében, egyszerű, hatvanas évekbeli, puritán bútordarab, amelynél Székely János ült évtizedekig, akivel én sosem találkoztam, de a verstant ő is betéve tudta, bár nem volt játékos lélek. Azután KAF ült mellette, nem is tudom pontosan, hány évet. Arra az asztalra mondta, hogy majd kell neki, és ha nyugdíjas lesz, elvinné. Mondtam, leírjuk a leltárból, megszolgálta. De aztán mégsem vitte. Magyar költőnek akkora lakása, hogy beférjen, elég ritkán van. 

És ez így már örökre a KAF asztala marad.

Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő

Utoljára KAF-nál

Megyünk be Erdélybe, mint testbe a lélek. Visz Márton Karcsi, a könyvgyűjtő, ősöreg Daciában Verát és engem hozzád. Kanyarog az út Daciában. Hetek vannak hátra, s a bádogvízköpő jégnyelve a macskakövekhez tapad. De most még Kornisa negyed, fák sztriptíze, őszközép. Tömbházbalkon, málló pikkelyekkel. A lakótelepi tölgy a teraszodig ér. Behajlik néhány karcos növendékág a rácsokon.

Szolmizálsz a hetediken.

Rőt fény, a korlátodon túlságosan kíváncsi madarak. Felérünk, ajtót nyitsz. Félméter kéziratot aszalsz a kisszobában. Vékony, halványfekete kukker lóg nyakadban s a tépett amerikai zászló. Várjatok csak, előbb nézzétek: a Somostető gerincéről felhő zihál egy közeli hársra! Sunday’s Fantasy. És most már bármit megkérdezhettek tőlem, barátaim…

Garaczi László író, költő, műfordító

Szabó T. Anna költő, író, műfordító

Mindenki tudta, hogy Kovács András Ferenc a nagyok közül való, de amikor egyszerre átlép az öröklétbe, amikor hirtelen-váratlanul leveti földi testét, és egy villanás alatt ott van méltó helyén, a klasszikusok közt, Arany János és Szilágyi Domokos mellett, az nekünk, kortársainak, megrendítő.

Az egyik pillanatban még ember, a másikban már szöveg, kettévált a halandó és a halhatatlan.

Az olvasók, akiket eddig folytonos áttűnéseivel, játékaival, szerepeivel csábított, még mindig reménykednek benne, hogy ez is csak egy szerep, és szokása szerint kikacsint mégis a maszk mögül, hisz a zseniális életművek nem zárulnak le soha. A belső és külső  színpadokon továbbra is új meg újabb szereplők szájából hangzik majd a vers, a dal, a szöveg. „Játszottam, írtam./ Ezt meg azt./ Csak így./ Csak úgy.” (…) „Hadd álmodom, hogy telne még szerepre!” Telik: bennünk.

Nem voltam vele közeli kapcsolatban, de a kezdetektől fogva olvasom, szeretem, hatással van rám, nem felejtem felragyogó mosolyát ritka találkozásainkkor. Mielőtt megkaptam a hírt, éppen két örökké jelenidejű író könyvét olvastam párhuzamosan, Virginia Woolfot, aki arról beszél, hogy az igazán nagyok képesek kiégetni a szellemükből az összes idegen anyagot, hogy jelen legyenek minden szavukban, és Keatset, aki a szenvedélyes azonosulásban találja meg a jó szöveg alapfeltételét.

Igen: KAF befogadott és kiégetett mindent, teljes intenzitással azonosult, mégis a saját hangján szólt.

Játszott életre, játszott halálra, irizált benne és általa a nyelv, ahogy gazdag fénytörővé csiszolta, trillázott és improvizált, minden szóba belepusztult és feltámadt általuk, rajtuk áttűnve, halálról és öröklétről énekelt nagy komolyan és nagy viccesen, de nem hitt egyikben sem, mert csak a nyelvben hitt, a nyelv sugárzó, megtartó, éltető teljességében. A nyelv általi üdvözülésben. Aki szárny helyett éneket kap, az a hanggal száll fel a fényes magasba. Mindent erre tett fel. Tett le. Most fogjuk: vihetjük.

André Ferenc költő, szerkesztő, műfordító

Valami nagyon szépet kéne mondanom, ami méltó az emlékéhez – de ahhoz talán én még kevés vagyok.

Letaglózó tudású költő volt, vérében lüktetett a nyelv, a zene, példátlan színvonalon alkotott. Miközben legalább ilyen hatalmas volt a szíve is.

Nagy álmom volt, hogy egyszer írjak vele egy négykezes verset, beszéltünk is róla. Talán abban hittem, hogy akkor talán egy kevéske rám is ragad a különleges érzékenységéből. Kevés dolgot bánok az életben, de azt nagyon, hogy ez a lehetőség már sosem tér vissza. Miatta indultam el költészet irányába, most az ő helyére kerültem a Látóhoz szerkesztőnek. És rohadt ijesztő, hogy többé nem tudok tanácsot kérni tőle.

Sajnos nyelvhez kötöttsége miatt nehezen fordítható, pedig túlzás nélkül világirodalmi színvonal az életműve – ami ráadásul rendkívül terjedelmes. A magyar irodalomban tucatszám találunk jó költőket, de igazán nagy költők tényleg kevesen vannak. És most eggyel kevesebben. Vagy százzal kevesebben – hisz, amennyi arca volt, annyi költővel lettünk kevesebbek: Tengerész Henrik, Christophorus, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, a kurucköltő, a haikuköltő, a közéleti költő, a metafizikus költő és még számtalan alteregója most hirtelen mind nincs többé. És közben ennyi költővel együtt elveszettünk egy nagy kaliberű embert is: Kovács András Ferenc hitt a költészetben, hitt a szavakban és tudta, a művészet nem csupán tehetség kérdése, hanem kemény munka, elköteleződés és nem tűr megalkuvást.

Vers és zene volt minden megszólalása, most, hogy többé nincs közöttünk, halkabb lett a világ zenéje.

Babiczky Tibor költő, szerkesztő

Gryllus Dániel zeneszerző, előadóművész, a Kaláka alapítója

Nem emlékszem, hogy személyesen mióta ismertük KAF-ot, a munkáival jóval hamarabb találkoztunk, mint vele. A 2000-es évek elején egyszer muzsikáltunk Marosvásárhelyen, és tudtuk, hogy ott van a nézőtéren. Akkor eszembe jutott egy dal, ami vázlatban már megvolt, a Kínai dallam című versére, amihez a címnek megfelelően egy pentaton dallamot találtunk ki. Később megjelent a Madáretető című lemezen, amin két másik KAF vers is volt, a Reszket a rozmár és a Pettyes petymeg.

Az egy dolog, hogy egy vers énekelhető-e, az egy másik, hogy érdemes-e elénekelni. Az ő verseit érdemes volt.

A Kínai dallamhoz több szép emlék is kapcsolódik. Az egyik, hogy a koncert után elmentünk vacsorázni KAF-fal, sokáig beszélgettünk, és ott volt vele az egyik lánya. Egy részlet a versből:

És a lánya egyszer csak nagyon szívet melengetően megkérdezte: „Apa, én melyik vagyok?” Bár régóta ismerte a verset, de addig sosem gondolt bele, hogy ő tényleg benne van a versben. Később ennek a versnek a mi életünkben is volt utóélete. A Kaláka 40 éves születésnapjára szervezett nagy meglepetéskoncerten a gyerekeinkből, unokákból összeálló együttesben Dorka lányom és Vilmos öcsém lánya, Alma énekelte el ezt a dalt nekünk.