Csütörtöktől vasárnapi rendezik a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált a Millenárison. Az év első jelentős könyves eseményére sok fontos és érdekes könyv megjelenik: Závada Pál nagyregénnyel, Háy János elbeszélésekkel jönnek, lesz román sikerszerző regénye a Ceauşescu-rezsimről, de Alessandro Baricco Erlend Loe is visszatér. A fesztivál díszvendége a lenyűgöző hajjal érkező Sofi Oksanen, őt személyesen is többször láthatjuk majd. A rengeteg friss megjelenés közül kiválasztottuk azokat, amiket mi a legjobban várunk. 

Románia egyik legismertebb kortárs írója, Norman Manea öt évesen, 1941-ben került a transzszinisztriai koncentrációs táborba, ahol négy évet töltött. Tíz könyvvel később, 1986-ban a Szekuritáté zaklatása elől az Egyesült Államokba menekült, ahonnan három évvel később hazatért ugyan, de a rá irányuló figyelem miatt a demokráciából is menekülnie kellett. Harmadik, magyarul megjelenő regényében, az Odúban is, csakúgy, mint eddigi könyveiben, Kafka, Bruno Schulz  és Musil világa keveredik, jelen esetben Amerika modern Bábeljében. Kavargó embermassza próbál rátalálni a saját identitására, miközben az idő csak egyhelyben toporog - pontosabban két merénylet között. 1991. május 21-én, a chicagói egyetemen meggyilkolják a román írót, vallástörténészt, 2001. szeptember 11-én pedig leomlanak Bábelcsillogó üvegtornyai tornyai.

„Szeretet! Szeretetet akartak, nem igaz? Abszolút, állandó, elvakult szeretetet! A horogkereszt, a sarló és kalapács, a véres félhold nem veszi figyelembe az emberi, tökéletlen és tiszavirág-életű szeretetet. Az örök, elvakult és elvakító szeretetet ígérik. Megvilágosodást, mágiát, utópiát.”

Csókolom a segged, szeretett vezérünk! - a román Daniel Bănulescu ezzel magasan nyeri a könyvfesztiválra megjelenő kötetek címversenyét. Az eredetileg 1994-ben megjelent regény hol Bulgakovot, hol meg Esterházyt idézi, miközben a szerző jóbarátai, a groteszk, az abszurd és a paródia segítségével rajzolja meg a Ceauşescu-rezsim portréját. Rosszkor megszólaló pártkatonák testrészei cserélnek gazdát, az elnöki limuzin anyósülésén egy beszélő labrador liheg, a nép meg nem győz hálálkodni azért a hatalmas jóságért, amit a kedvenc pártelnökétől kapott. Mindeközben egy fényes karrierben reménykedő írókezdemény, bizonyos Daniel Bănulescu élete legfontosabb könyvét kényszerül megírni, ám a formás csípő és a kitinpáncél bezavar.

„Köszönöm Neked, Uram, hogy Te legalább nem félsz a Szekuritátétól. És hogy te vagy az egyetlen, akiről tudjuk, nem súg be minket. (…) …Én Istenem, ha nem ölöd meg a Magad kezével ezeket a gyilkosokat, legalább azt engedd meg, hogy ellophassam a Pártkönyvüket. Mert ezek tulajdonképpen öngyilkosok. De ellopják a pártkönyvüket tőlük, vagy egyszerűen elvesztik. Az egyik kidobja a másikat a Kommunista Pártból. És ha már egyik sem marad benne, talán mi is fellélegezhetünk.”

A tavalyi Könyvfesztiválra megjelent Mélygarázs után az idein ismét új kötettel jelentkezik Háy János. A Napra jutni című, összefüggő novellákat tartalmazó kötet egy vidéki kisfiú életéről mesél, az első napjaitól a középiskoláig. A kisfiú harminchat kirándulásából történetek formálódnak, melyeket szülők, nagyszülők, barátok, csehszlovák rokonok, osztálytársak és falusi házőrzők alakítanak. Meg a kommonisták, a futballmeccsek eredménye és a beígért balatoni kiruccanás. Olyan ez a könyv, „mint amikor a friss bukta szaga kicsúszik a félig nyitott konyhaablakon”, ám édességében elmarad az ízes bukta illatától. Inkább keserű egy kicsit, mint a sokat megélt ország múltja és jelene, ami a felnőttek sorsában tükröződik.

„Az apa, míg nem lépett a bárkivé levés útjára, olyan volt, mint minden apa, felkapta a gyereket, magasra dobta, mert könnyű volt, lehetett, aztán elkapta, a gyerek nevetett, főleg, mikor elkapta az apa, hogy nem esett le, este meg csak lezöttyent a hokedlire, és mesélt arról, mi volt aznap. Aznap nem volt épp semmi, mért is lett volna, de ő ezt a semmit is el tudta mondani. Amikor elhatározta, hogy bárki lesz, akkortól nem voltak esték.” Hosszabb részletért kattints IDE.

Oltár és altáj, ígéri az olasz sztárszerző, Alessandro Baricco legújabb regénye, az Emmaus. Négy konzervatív családból származó, katolikus fiú és egy szexuálisan szabados, forróvérű lány talál egymásra a ’70-es évek Torinójában. A szent és a profán, a gazdag és a szegény csap össze, olyanok, akiknek végzetük van, és olyanok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy legyen. Baricco az ifjúságban és a hitben rejlő veszélyekről és a bizonytalanságról rajzol fájdalmas, lírai portrét. Az amerikai író, Chris Adrian szerint könyve olyan, mint a lányok helyett fiúkat felvonultató Öngyilkos szüzek, melynek szereplőit a kamaszkor titkos vallási energiái mozgatják és pusztítják el. Olyan regény, melynek a végére szeretnél te is olasz katolikus fiúvá válni, még akkor is, ha tudod, hogy ez nem a legkönnyebb feladat. Épp úgy, mint ahogy az X-Men végére is szeretnél mutánssá változni, hiába tudod, hogy mekkora áldozattal jár.

„A Szent minden el tudott mondani, anélkül, hogy bármit is nevén nevezett volna, még Andre nevét sem ejtette ki soha, csakis és kizárólag úgy emlegette, hogy a lánya. A végén ugyanígy még egyszer mindent, amit tudtunk, pár szóban összefoglalt, és megkérdezte, hogy tényleg ezt kívánja-e a lányának, vagyis hogy a bűnben elvesszen – a tehetsége és a szépsége ellenére -, csak azért, mert ő, az anyja, nem képes megmutatni neki az ártatlanság fáradságos útját.”

Erlend Loe Fvonk című regényének főszereplője tipikus norvég kisember. Élete sótlan és nem sok jóval kecsegtet, barátnője lelépett, munkáját egy zűrös ügy miatt ott kellett hagynia. Fvonkkal nem történik semmi izgalmas, ám egy napon visszautasíthatatlan ajánlat kopogtat az ajtaján. Méghozzá elegáns nadrágkosztümben. Egy titokzatos bérlő kivenné a lakását, a férfi pedig természetesen belemegy, pedig akkor még nem is sejti, hogy a költözködés egy különleges barátság kezdetét jelenti. Új lakótársa nem más, mint Jens, aki történetesen Norvégia miniszterelnöke. Loe Jens Stoltenberg, az ország előző elnökéről mintázta a válságos időket élő, regénybeli Jens alakját, akit végül a kisember rágat ki a gödörből.

„33. Fvonk vizet enged a forralóba, és elővesz egy csészét, beledobja a teafiltert, majd a konyhaasztalra helyezi, a szakállas fickó elé. Furcsa egy helyzet, mereng el Fvonk, nem igazán tudja, hogy viselkedjen. Semmilyen olyan megelőző tapasztalattal nem rendelkezik, mely felkészíthette volna erre a helyzetre, lévén, hogy nem egy akármilyen szakállas férfi ült le a konyhaasztalához, még szakáll nélkül sem lenne akárki, sőt különösen akkor nem.”

„Oksanen eddigi talán legkiforrottabb könyve a Mikor eltűntek a galambok, mely nem egyszerűen az észt történelem egy darabjáról szól. Kérdésfelvetései közösségi és egyéni szinten is komplexek, az árulás, a kollaboráció, a meghunyászkodás, az önfeladás ugyanis mindkét esetben (tehát a társadalom és az egyén esetében is) komoly dilemmát, meghasonulást, vagy éppen törést jelent” – írtuk Sofi Oksanen legújabb könyvéről, amely a könyvfesztiválra időzítve jelenik meg magyarul. Oksanen hősei furcsa szerelmi és történelmi háromszöget zárnak, akik először a náci, majd a szovjet megszállás éveiben próbálnak meg élni és túlélni, ki-ki a maga eszközeivel. A Mikor eltűntek a galambok, mely a Sztálin teheneihez és a Tisztogatáshoz hasonlóan az észt történelmi tragédiák és megosztottság nyomába ered, a finn írónő eddigi talán legkiforrottabb művének tekinthető.

„Az utat betöltötte a Wehrmacht, úgy jöttek a sisakok és a biciklik, mint a sáskák, annyian voltak, hogy meg sem lehetett őket számolni, lengtek a gázálarcok hordtáskái, és a katonákat belepte a virágeső. Juudit kidugta a kezét, a levegőben gyöngyöztek a mosolyok, mint buborékok a friss limonádéban, a kezek hajadonillatú szellőt legyeztek a felszabadítók felé, a tenyerek, mint a nyári fa levelei, remegve mozogtak, közéjük keveredve más kezek a kommunista párt plakátjait tépdesték, a vezéreket ünneplő képeket, felszakadtak a szájak, kettéhasadtak a fejek, kitörtek a nyakak, sarkak tapostak a szemekbe és tiporták azokat a földbe, tömködtek dühöngő port a vezérek papírszájába, a papírcafatok konfettiesőként szóródtak szét a levegőben (…)”.

Egy egészen kivételes hátterű és történetű család életébe enged bepillantást Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című kötete. A Washingtonban élő szerző édesapja Szegedy-Maszák Aladár volt, aki a negyvenes években a Külügyminisztériumban dolgozott (és a politikai osztály vezetőjeként Hitlerrel is találkozott). Elkötelezett antifasiszta volt, a Kállay-kormány alatt részt vett azokon a tárgyalásokon, amelyekkel a különbékét készítették volna elő a szövetségesekkel. 1944-ben azután a Gestapo letartóztatta, és Dachauba deportálta. Későbbi felesége, Kornfeld Hanna, a csepeli Weiss-művek alapítójának unokájaként sokáig kivételezett életet élt, a háború azonban mindent megváltoztatott, halálos veszélybe sodorva az egész családot. A családtagok végül titkos alkut voltak kénytelenek kötni Himmlerrel: vállalatbirodalmukért cserébe szabadon távozhattak Portugáliába. Aladár és Hanna a háború után találkozhattak ismét, és hamarosan összeházasodtak. A férfit washingtoni követté nevezték ki, a magyarországi kommunista hatalomátvétel miatt azonban lemondott tisztségéről, és emigránsként az Államokban maradt a feleségével. Lányuk, Marianne a Csókolom a kezét című kötetben családi iratok, poros dokumentumok, levéltári anyagok és a még élő családtagok, ismerősök emlékeinek felhasználásával illesztette össze bámulatosan sokszínű családjának történetdarabkáit.

„Látta az összeterelt embereket, értesült barátokról és kollégákról, akik már eltűntek a náci alvilágban. Egyszer régi barátjával, Márai Sándorral is összefutott: Márai átölelte, és felkínálta neki a másik lakását, valamint pénzt és minden elképzelhető segítséget. Aladár végtelenül hálás volt, de az ajánlatát visszautasította.”

Döntően a második világháborúban (meg előtte és utána) játszódik Závada Pál új nagyregénye, a Természetes fény. A szereplők javarészt Békés megyeiek, nők és férfiak, magyar magyarok, magyar szlovákok és magyar zsidók – ettől is függően veti őket a történet az öldöklés, a kényszermunka, a fogság vagy az áttelepülés közép- és kelet-európai helyszíneire. Eközben szeretnek és csalódnak, áldozattá vagy tettessé is válnak, elbeszélnek vagy fényképeznek – és vannak, akik nem térnek vissza többé. Eltelt hét évtized, az okokat és a miérteket elfelejtettük: könnyű szívvel nézegettünk retusált képeket. Hogy ennek vessünk véget, ezt ajánlja Závada Pál regénye, miközben máig bevilágít bennünket az iszonyúan szenvtelen természetes fény.

„Közben azon tépelődünk, hogy kielégítő dokumentatív erővel bírnak-e vajon az írott szavak. Vegyük akár a fiatalembernek ezeket a jegyzetfüzetébe rótt sorait – ezek érvényesek-e vajon annyira, hogy tanúságtételképpen is hinni lehessen nekik? Én azt mondom, nem, az írás a szó szoros értelmében nem bizonyító erejű dokumentum – szemben a fotográfiával, amely kétséget kizáróan meg tudja győzni az embereket valaminek a valóságosságáról. (…) a fiatalember vitatja álláspontomat – szerinte létezhetnek dokumentatívan hiteles írások ugyanúgy, mint szavahihetetlenül hiteltelen fényképek.”

Két éve jelentkezett utoljára regénnyel Kerékgyártó István, igaz, azt – részben a Katona adaptációjának is köszönhetően – azóta is emlegetjük. A könyvfesztiválra megjelenő kötete (Hurok – Pénzmagyar) ugyancsak napjainkban játszódik. A fülszöveg szerint ebben „a szerző kegyetlenül éles reflektorfénnyel pásztázza a magyar társadalom szinte teljes keresztmetszetét, a minisztertől a drogos fiúig, a nagyvállalati vezérigazgatótól a bolti eladóig. A történet mintázata régről ismert, Arthur Schnitzler a huszadik század fordulóján írt Körtáncának szerkezetét eleveníti fel a szerző, de míg ott a történet továbblendítője az erotika, a szexuális aktus a társadalom különféle bugyraiból újabb és újabb csábítók és elcsábítottak tűnnek föl, addig a Hurokban napjaink emberének alávetettsége, kiszolgáltatottsága mozgatja a történetet.”

„Vécseiné úgy gondolta, nincs vesztenivalója, már úgyis kirúgták, de hátha egy őszinte vallomással meglágyítja a főnöke szívét, és visszaveszi. Négy éve otthagyta a férje, az anyja meghalt, az öccse folyton pénzért pumpolja, hát mi lesz így a két gyerekkel. Hova menjen ő ezután, neki nincsenek iskolái, csak ez a kereskedelmi szakmunkás papírja. Az anyja őt nem taníttatta, csak hogy az öccsének legyen diplomája. Annak a linkóci szemétnek! Most meg majd felteszik a belső hírlevélre, hogy Vécseiné Dorogi Ilona lopott, vigyázzon a cég minden üzlete, nehogy fölvegyék. Ez eljut aztán a többi lánchoz is, ebben összetartanak. A maszekok meg mindig felhívják az előző munkahelyet, hogy miért ment el onnan. Nem azért rúgták ki, mert lopott?, kérdik ilyenkor. Sehol nem kap állást. A rendőrségnek nem szólnak, az macerás, és abból semmi haszna a cégnek, de mindenkit értesítenek, hogy őt ne vegyék föl.”

Hogyan jutottak hatalomra a kommunisták? Mit vontak azonnal az ellenőrzésük alá, és mit engedtek át ideiglenesen a (majdnem) szabadon választott más pártoknak? Mi történt az egyházzal és a civil társadalommal? Mi itt Közép-Európában még emlékszünk, de ha saját hazánk kommunista történelmével tisztában vagyunk is, a többi ország sorsa nagyon is gondolatébresztő lehet. Anne Applebaum az ideiglenesen megnyílt orosz levéltárakból, az 1989-ben felszabadult országok titkosszolgálati iratanyagából vett ismeretek mellett memoárokat, emlékiratokat, történeti kutatásokat dolgoz fel, és személyes beszámolókat, mert sok még élő tanúval sikerült beszélnie. 1944-ben a Szovjetunió elkezdte a később „népi demokratikusnak” nevezett országok felszabadítását és lerohanását. A világháború végén kiderült, hogy a nyugati hatalmak nem képesek és nem hajlandók szembeszállni a szovjet birodalmi törekvésekkel. Kelet-Európa sorsa megpecsételődött. A Vörös Hadsereg mellett azonnal megjelentek a szovjet titkosrendőrök és a moszkovita kommunista vezetők, és elkezdődött bő fél tucat ország megtörése. Ezt kutatja A Vasfüggöny. Kelet-Európa megtörése 1944–1956 című kötet.

„Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után kisebb-nagyobb felkeléshullám söpört végig a régión. A kelet-berliniek 1953-as tüntetését szovjet tankok fojtották vérbe. Ezt két nagyobb felkelés követte 1956-ban: az egyik Lengyelországban, a másik Magyarországon. A kelet-európai kommunisták levonták a tanulságokat, és ismét taktikát váltottak. És ez így ment tovább: újabb kudarcok és újabb taktikák váltották egymást, míg végül a kommunisták 1989-ben végleg lemondtak a hatalomról.”