December 19-én különleges vacsorára voltunk hivatalosak: a Befogadó programsorozat utolsó előtti vacsoraszínházi előadásán friss malachús várt bennünket irodalom-körettel. A Millenáris Fogadó talán még sosem volt ennyire hű nevéhez. - Batik Dorottya és Kiss Erika beszámolója.
fotók és videó: Valuska Gábor
Már december 19-én elegünk volt a városi tolongásból, az ajándékokra vadászók nyüzsgő-zsongó tömegéből. Felülről elképzelve olyannak láttuk magunkat, mint egy vöröshangya, aki szedi kis lábait, hogy időben a bolyba érjen, feje felett nehéz morzsát tartva egyensúlyozik a többi néma vöröshangya tömegében. De ezen az estén kitörünk a boly zizegéséből, s irodalommal nyugtattuk karácsonytól szétzilált elménket - mondtuk vöröshangya énünknek. Aznap ugyanis különleges vacsorára voltunk hivatalosak: a Millenárison friss malachús várt bennünket irodalom-körettel. A Millenáris Fogadó talán még sosem volt ennyire hű nevéhez. Két zenész, Szakál Tamás és Pagonyi Attila dallamai jól fűszerezett kolbászillattal keveredve lengték be a teret. Volt itt minden, ami egy igazi, autentikus vidéki fogadóban dukál: piros, apró kockás terítővel borított hosszú asztalok, sörpad, magyar muzsika, és az a jellegzetes, önfeledt jókedv, amiből úgy tűnik mindenki ezer éve ismeri a másikat. Csak egy-egy apró részlet: a vízzel teli boroskancsók, a „pincérek” bájos megilletődöttsége és az arcukon gondosan elrejtett mikrofonok, jelezték, hogy az este nem csupán az iszogatásról, vagy disznótoros vacsoráról fog szólni.
A Befogadó programsorozat utolsó előtti rendezvényén nem mindennapi alkalomra került sor. A vacsoraszínház műfaja még meglehetősen új, Kálmán Eszter rendező Miszlikbe apríts című műsora a felolvasóestek ama különös fajtája, amely magára vállalja annak veszélyét, hogy a májas hurka, hagymás krumpli, vagy a már említett fűszeres kolbász fölébe keveredik, elnyomja a magyar kortárs irodalomból összeválogatott gasztronómiai szövegrészleteket.
Kezdetnek a kivetítőn egy hirtelen felvillanással Lagzi Lajcsi jelent meg, aki sztárvendégeivel karöltve jobbra és balra ringatózott a Dáridó zenéjére. Amíg a segédpincérek feltálalták a vacsorát, a „főpincér”, Elek Ferenc az asztalok között sétált, néha megállt, szemét végigfuttatta a vendégeken, mintha azt lesné, minden flottul megy-e. A menü választható volt, már, ami az ételt illeti, a prózai kínálatból ugyanis ezen az estén mindenkinek ugyanazt tálalták: társadalomkritikával erősen fűszerezett, nyomokban groteszk részeket tartalmazó pikáns novellagyűjteményt. Fél adag pedig nincs.
