Kemény István, Kemény Zsófi, Kemény Lili (Fotó: Valuska Gábor)

Kemény István a kilencvenes években biztosra vette, hogy a költészetet szeretők eltűnnek a föld felszínéről, míg most, bárhogy is panaszkodunk, a költészet mégis fel tudja kelteni az emberek érdeklődését. A JAK Retró - A József Attila Kör újraolvasó estjén jártunk.

Az Örkény István könyvesboltban hétfő este megtelt az előadóterem: a JAK Retró - A József Attila Kör újraolvasó programsorozatában ezúttal Kemény Istvánt látták vendégül. A költővel a JAK-sorozatban megjelent A koboldkórus című kötetéről Deres Kornélia és Ijjas Tamás beszélgetett. Az est folyamán többször felvetődött, hogy a szerző más, kilencvenes évek elején a JAK-sorozatban megjelenő költőkkel együtt milyen mértékben játszik meghatározó szerepet saját generációjuk költészetében, ahogy az is, hogy milyen jelentősége volt a kötetnek Kemény saját életében. Kemény István őszintén megjegyezte, hogy 1993-ban megszületett a legidősebb lánya, így az „mindent vitt”. A kötet a második helyre szorult.

A szerző költészete helyett nagyobb hangsúly került arra, hogy ő maga hogyan gondolkozik a költészetről, illetve annak helyzetéről. Első reakcióként Kemény István tréfásan megjegyezte, hogy leginkább arra törekszik, hogy sehogyan se gondolkodjon róla, újabb derültséget okozva ezzel a teremben. Kemény hosszabban beszélt arról, hogy az ember kétféleképpen láthatja és láttathatja a végtelent: az irónia „köreként”, vagy a pátosz végtelen vonalaként, és mindkettő egyaránt rejt magában lehetőséget és esetlenséget, problematikusságot – a kilencvenes években és napjainkban egyaránt.

Kemény szerint a rendszerváltás atmoszférája a kilencvenes évek eleji költészet számára ironikus módon fojtogató közeget teremtett: az irodalomtudomány teret kapva „rászabadult” a kortárs szépirodalomra, mintegy agyonnyomta azt. A szerző egyaránt mesélt magához a kötethez, valamint a kritikusokhoz köthető vegyes érzelmeiről. Deres Kornélia megjegyezte, hogy Térey János azt nyilatkozta a szerző ezen kötetéről, hogy ez volt az első olyan munkája, amely kapcsán „felszikráztak a befogadói indulatok”. Erre a költő idézett egy általa igencsak rosszmájú recenzióból, mely szerint ezek a versek „védtelenek, ugyanis se nem szépek, se nem bravúrosak”. Deres Kornélia nem hagyta annyiban, és tovább faggatta Keményt arról, vajon mi zavarhatta a recenzenst ennyire? Ő pedig leütötte a magas labdát: „Hát, talán az egész költészetem”.

Vehemens támadók mellett vehemens védelmező reakciók is érkeztek a befogadói oldalról: egy netnapló tanúsága szerint egy házibuliban valaki megjegyezte, hogy a „körmére kellene koppintani annak”, aki nem tud fejből idézni a költőtől – és volt, aki ezt ott szó szerint értelmezte.

Sem a szerzőt, sem a kortárs költészetet nem kell azonban félteni. Kemény szerint sincs okunk a pesszimizmusra: míg a kilencvenes években szinte biztosra vette, hogy a költészetet olvasó, szerető emberek eltűnnek a föld felszínéről, míg most, bárhogy is panaszkodunk, a költészet különböző formákban és módokon, de népszerűvé vált, és fel tudja kelteni az emberek érdeklődését.

Szerző: Steinmacher Kornélia