Fotó: Bellon Imre, Goethe Intézet Budapest
Bár Katya Petrovszkaja a családtagjai lenyűgöző, elgondolkodtató, és sokszor hihetetlen történetét írta meg, a Talán Eszter mégsem kizárólag családtörténet. Nem csupán egy saját identitását kereső író próbálja betölteni az emlékezeten tátongó lyukakat, és kirakózik ősei életével valahol félúton a regény és az irodalmi riport műfaja között. A személyes emlékezet kihat egy egész közösségre, sőt még a történelem alakulását is befolyásolja. Petrovszkajával Jakub Ehrenberger beszélgetett zsidó örökségről, a kosznojazicsnijről és arról, hogy mennyire orosz Vlagyimir Putyin. A beszélgetést Veress Dóra fordította.
A Talán Eszter olyan történetek gyűjteménye, amelyek az ön családjáról szólnak. Nem hagyományos értelemben vett regény, sokkal inkább a családi gyökerek keresésének magával ragadó leírása. Mikor kezdett el érdeklődni a családja története iránt? Volt valami kiváltó ok, ami erre a keresésre ösztönözte?
Azt gondolom, az embereket egész életükben foglalkoztatja a családjuk története, főleg, ha ez a történet érdekes. Ha aztán egyszer elkezdünk írni róla, az tulajdonképpen már nem is egy nagy lépés. Én viszont szinte kínosnak éreztem, hogy a családról írjak. Soha nem tekintettem központi kérdésnek a családot, bár hihetetlenül függtem tőle. Nem is vagyok biztos abban, hogy a család adott okot az írásra, bár akkoriban valóban kerestem a témát. Éveken át dolgoztam irodalmárként, és aztán egyszer csak felhagytam ezzel; habár tanulmányaimat nagyszerű professzoroknál végeztem, életstratégiával egyáltalán nem rendelkeztem. Normál esetben megfigyelhető egyfajta logika az ember életében, de nálam minden összekuszálódott: egyszerre több kisebb feladatom is volt, kultúra itt, fesztivál ott, és mindez együttvéve sajnos nem képezett egy igazán nagy dimenziót, vagy inkább folytonosságot. A véletlen is közrejátszott abban, hogy valahogyan ösztönösen megéreztem, hogy a szüleim kis története, amit mindig is csodáltam, összekapcsolódik a nagy kortörténettel. Hét, sőt még sokkal több teljesen eltérő ötletem is volt másfajta témákhoz. Ennek egészen különféle okai vannak. Németországba azért is mentem, mert lenyűgözött, hogy a németek milyen normálisan értelmezik a háborút. 1999-ben a háborús Moszkvát hagytam el – ezen az általános hangulatot, a hatalom retorikáját, az atmoszférát értem –, és rögtön beleszerettem Berlinbe. Akkoriban azt hittem, hogy mindent tudok a háborúról és a békéről. Ám semmit nem tudtam. Ott álltam Berlinben, és azt gondoltam: Istenem, ez a béke. Mindabból, hogy új helyen élek, de még magamban hordozom a régi szenvedéseket és veszteségeket, emellett itt ez a lebilincselő családtörténet, és nem utolsósorban az irodalomtudományi tanulmányok, a romantikus irodalom és a zarándoklatok iránti vonzalmam, lassanként minden összeállt. Nem túlzás, ha azt mondom, mindazt, amit a magam számára elveszettnek hittem, a könyvemben bámulatos módon újra megtaláltam. De ezt csak akkor értettem meg, amikor már minden elkészült.
Mikor fordult át ez egy könyv koncepciójává? Volt egy pont, amikor azt gondolta, hogy neki kell fognia az írásnak?
Ez sokkal egyszerűbben és talán pragmatikusabban történt, mint gondolnák. Korábban írtam egy kis történetet az Odessa Transfer című kötetbe egy nagy oroszországi ifjúsági központról – egykori úttörőtáborról –, valamint a szovjet és poszt-szovjet gyermekkultúráról. A Suhrkamp Kiadó szerkesztője, aki hihetetlenül sokat tesz a kelet-európai projektért, és akinek köszönhetően már számos könyvet lefordítottak, feltette a kérdést, hogy mihez szeretnék kezdeni. Elmeséltem neki mindent, amit érdekelt, többek között néhány családi történetet is. Azt válaszolta: rendben, próbáljuk meg. Ha írsz ötven jó oldalt, megmutatom a kiadóban. Írtam, elnyertem a kiadó tetszését, és szerződést ajánlottaknekem. Az eredeti koncepcióból nem sok maradt meg. Ugyanis kezdettől fogva kerestem: egy műfajt, a család nyomait, egy nyelvet… Igaz, elhatároztuk, hogy németül fogok írni, az én nézőpontomból azonban egy darabig nem volt teljesen egyértelmű, hogy csak egy nyelv mellett döntsek. Sőt, bizonyos részeket mindkét nyelven megírtam. Hihetetlenül nehéz volt németül írni. Mindig együtt írtam egy barátnőmmel; hússzor, talán még ötvenszer is átfogalmaztuk a szövegeket, hogy minden a helyére kerüljön. A Google-t szinte megszállottként használtam. Szinonimaszótárakat néztem át, minden lehetőséget kipróbáltam. A munka során sok ötlet merült fel, ezek később módosultak. Például össze akartunk állítani egy szójegyzéket a lefordíthatatlan kifejezésekből és a kulturális összefüggésekből. Azt gondoltam, fogom a különböző figurákat, és felcímkézem a köztük lévő tükröződéseket és viszonyokat. Az utazások és az írás folyamán aztán kialakult egy narratíva, amelyben a szereplők alkalmat adtak a megfigyelésre. Már nem az volt a kérdés, hogy mi történt annak idején, hanem hogy mit látunk ma, és hogyan tekintünk arra. Már nem csupán családról, háborús fogságról és holokausztról volt szó, hanem az akkor és a ma közötti összekapcsolódásról. Hogyan születik az emlék? Milyen hatalmam van fölötte? Ezekből a gondolatokból kiindulva egy teljes könyv jött létre, amely olyan nyelven íródott, amit az írás során magam is tanultam, mivel az egyetemen nem foglalkoztam némettel. Eszeveszett munka volt, aminek öt évet szenteltem, és a nagy visszhang, ami követte, még ma is szinte felfoghatatlan számomra.
Katya Petrovszkaja: Talán Eszter
Fordította: Kurdi Imre, Magvető, 2015, 296 oldal, 2990 HUF
Az említett nehézségek ellenére a könyv nyelvéül a németet választotta. Milyen lehetőségek nyíltak azáltal, hogy nem az anyanyelvén írt?
Bár német kiadóval szerződtem, ez mégsem jelentette azt, hogy mindenképpen németül kellett írnom. Ez inkább a cél volt. Néhány szöveg mégis a német nyelvet kívánta. Nagyon fontos volt számomra minden fejezetnél megérteni, hogy mit követel meg az adott anyag, mit szeretne, hogyan mondjam el. Talán emelkedettnek tűnhet, de úgy éreztem, mintha az anyag szolgálója lennék. Például a fikuszról szóló történetet oroszul kezdtem el írni, de a szöveg a német nyelvbe kívánkozott. Nem tudom, miért. Különös, de gyakran érzem azt, amire az oroszban van egy szó: kosznojazicsnij. Ez azt jelenti, hogy amit mondani szeretnénk, nem tudjuk jól kifejezni. Pontosan ez a nehezen forgó nyelv vált egyfajta absztrakcióvá a németben. Megírtam a történetet németül, s az így egészen más szintre került, amelyen már mozoghattam. Oroszul mindig egészen biztosan tudom, hogy mit teszek, sosem veszítem el a kontrollt. Németül viszont kissé rövidlátó vagyok, nem tudom pontosan, hogy mit csinálok, hogy hová jutok. Strukturális-szemiotikus háttérrel rendelkezem, csodálatos professzoraim és tanáraim voltak. De azt hiszem, a rendkívüli példaképeim és az elit képzés kissé megkötötték a kezem. Akkor tudtam először igazán szabad lenni, amikor kontextust váltottam azáltal, hogy németül írtam. Így egyszerre voltam „én“ és „nem-én“. Sokan azt hiszik, hogy a nyelvváltás miatt egyfajta távolságból tekintettem a témára. Ez nem így van. Nincs távolság. Aki elolvassa a könyvemet, láthatja, mennyire le van csupaszítva. Ugyanakkor felszabadító volt. Ráadásul ha oroszul mondanánk el ezt a történetet, automatikusan az áldozatoktól és a győztesekről szóló diskurzusba keverednénk. A német nyelv megóvott ettől. Hiszen nem bűnösként születünk. Történelmileg nézve ugyan beszélhetünk áldozatokról és tettesekről, és a családokban megvannak az érzelmi nyomok, de nem vagyunk predesztinálva arra, hogy áldozatok és tettesek legyünk. Nem az a fontos, hogy mik voltunk egykor, hanem hogy most hogyan találunk magunkra. Akkor már szót tudunk érteni és képesek vagyunk együttérezni. De ez nincs így, ha állandóan azt hajtogatjuk, németek vagyunk, vagy zsidók, vagy mások. El kell végre eresztenünk az etnikai köteléket. A könyv ezért meghívó a szabad létezésre, de tényleg csak meghívó.
Az etnikumot említette. Az ön meggyilkolt rokonai zsidók voltak, a könyvében erre a tényre vonatkozóan mégis ezt kérdezi: „Azt mondjuk: zsidó – de hát ki tudja, mit rejt ez a szó?” Milyen szerepe volt az ön számára a zsidó identitás örökségének?
Bár zsidó gyökereim vannak, keveset tudok a zsidó kultúráról, pedig mindig is szerettem volna megismerni. A könyvet úgy akartam megírni, mintha egy absztrakt valaki lennék, aki nem azért ír a katasztrófáról, mert zsidó, hanem mert olyan ember, akit az egész nem hagy nyugodni. Tulajdonképpen nem is akartam megírni a könyvet. Inkább valami szépet szerettem volna alkotni, aztán ilyen felkavaró írás lett belőle. De nem tehettem másként. Az azonban nem fontos, hogy valaki zsidó-e. A történetet egyszerűen el kell mondani.
Leggyakrabban a dédnagymamájáról, Talán Eszterről és a Babij Jar-i mészárlásról szóló történetet emlegetik. Kifogásolta, hogy számos médiában erre az egyetlen fejezetre redukálták le a könyvet. Mivel magyarázná, hogy a kritikusokra ez a történet hatott leginkább?
Vannak, akik valóban azt gondolják, hogy ez az epizód a könyv legjobb fejezete. Ezt meg tudom érteni, és lehet, hogy igazuk is van. Ezen kívül az Ingeborg Bachmann-díj hatásáról sem szabad megfeledkezni. (az írónő a Bachmann-versenyen a Talán Eszter című fejezetet olvasta fel, és ezzel nyerte el a Bachmann-díjat – ford.) Vannak persze olyanok, akik mást nem is olvastak a könyvből. Egyébként – és ez döbbenetes – Talán Eszter történetét először a férjemtől hallottam. Apám nekem soha nem mondta el, de a férjemnek elmesélte, és ő továbbadta nekem. Visszatérve a kérdésre, fájdalmat okozott az egy fejezetre szorítkozás. Általában ellenzek mindenfajta redukálást, ugyanakkor elfogadom, hogy mindig, így egy recenzióban is bizonyos dolgokra kell fókuszálni. És mégis, egészen rövid kritikák is megjelentek, amelyekben szerintem a lényeg benne volt. Meglepett, hogy az emberek mindent megértettek, tehát nem panaszkodhatok. Természetesen voltak olyanok is, akik újra meg újra csak a holokausztot emlegették, és teljesen figyelmen kívül hagyták azt a félelmet, ami számomra igazán fontos volt: hogyan lehet ezeket a dolgokat megmutatni úgy, hogy a lelkünk közben ne sérüljön? Hogyan lehet ezt ábrázolni anélkül, hogy intimitásokba gázolnánk, és hogy újra meghurcolnánk az embereket? Ezen a határon mozgok.
Az utolsó fejezet Vaszilij nagyapa különös története, aki a háborút arra használta, hogy egy új életet építsen fel. Csak negyven év múltán tér vissza újra a feleségéhez. Hogyan értelmezi ezt a figurát?
Nagyapám történetét mindig úgy mondták el nekem, mintha mese lenne. A végén van egy utalás arra, hogy talán egy másik asszonyhoz tért haza. Mindenesetre megjárta a saját Odüsszeiáját. És ehhez negyven év kell. Ez az idő megtapasztalása is. Az időnek megvannak a maga törvényei, ami nem mindig rossz. Van bennük valami mitológiai jelleg. Tény, hogy nagyapa negyven év múltán érkezett haza, ami éppen annyi, mint a zsidók vándorlásának negyven esztendeje. Tisztán fiziológiailag negyven év szükséges ahhoz, hogy az ember kijusson a rabszolgaságból. Ez nyilván egy metafora. Nem magyarázat arra, hogy miért tért vissza. Ő csak azt akarta...nem is tudom, üldögélni és mosolyogni akart, és ez lenyűgöző volt. Ez azonban csak az én értelmezésem. Ha újra megkérdezem a rokonaimat, mindig más változatokkal jönnek elő. Folyton akad valami, ami nem illik a képbe. Az egyikük azt meséli, hogy a nagyanyám megbocsátott nagyapának és a bódénál megcsókolták egymást, egy másik rokon meg azt állítja, hogy nagyapámék nem is beszéltek egymással. Szóval azt is meg akartam mutatni, hogy az emlékezet olykor megtéveszti az embereket. Különböző szinteken próbáltam úgy összeilleszteni ezeket a változatokat, hogy egyik se kérdőjeleződjön meg. Azáltal, hogy különféle emlékeket rakok egymás mellé, mindegyiket tiszteletben tartom. És ezek egyben igazságok arról, hogy hogyan akarták látni az embert. A könyvemben egyáltalán nincs olyasmi, amit én találtam ki. A legkisebb részletek is teljesen igazak, még a berlini pályaudvaron történt első találkozás is az. (A könyv elején az elbeszélő előad egy hihetetlen történetet, melyben egy Teheránból származó amerikai zsidóval találkozik, mindketten éppen Lengyelországba utaznak. – ford.) Archívumokban kutattam, bírósági jegyzőkönyveket olvastam át, kikérdeztem a rokonaimat és így tovább. A könyv azonban fikcióként működik. Klagenfurtban az említett versenyen az egyik zsűritag megkérdezte tőlem, hogy illő-e azért kitalálni egy zsidó dédnagymamát, hogy aztán megölessem. Erre iszonyúan feldühödtem, hiszen egyáltalán nem kitalált szereplőről volt szó. Ám ha a dolog így működik, akkor az tulajdonképpen tökéletes.
A könyvben a háború néhány ukrán számára a jobb idők reményét jelenti. Most új háború folyik Ukrajnában, amit a 2013-14 telén lezajlott Majdan-tüntetések váltottak ki. Hogyan vélekedett akkor?
Várjon csak. Ez egy kicsit másképp van. A Majdan-tüntetéseknek semmi közük nincs a háborúhoz. Az emberek kinyilvánították jogukat és méltóságukat az erőszak és a jogtalanság ellen, és Putyin egyszerűen nemet mondott. Hangsúlyoznunk kell, hogy az úgynevezett szeparatista csoportokhoz a helyi lakosságnak csak tíz százaléka csatlakozott, nem nyolcvan, csak tíz! Ez a tíz százalék főként olyan emberekből áll, akiket az események vihara ragadott magával. Ők nem vezérek. A vezérek bűnözők, hosszú, igen érdekes életrajzokkal. Sokat lehetne erről beszélni. Mit akar hallani?
Mit válaszolna azoknak, akik még egy év után is kétségbe vonják Oroszország egyértelmű szerepvállalását?
Tudja, én a Szovjetunióban nőttem fel. Észtországban tanultam és Moszkvában doktoráltam. Sokkal inkább orosz vagyok, mint Putyin, aki a saját fiait küldi Pszkovból vagy máshonnan Ukrajnába, mintha ez csak hadgyakorlat lenne. Azok pedig meghalnak ott, és cinkkoporsókban térnek vissza. A katonaanyák szervezete a helyzet tisztázását követelte, mire rögtön külföldi ügynöki státusszal illették őket. Természetesen van orosz hadsereg Ukrajnában, de időközben több százan, valószínűleg több ezren is meghalnak, és ezek bizonyított számok, a parancsok dokumentáltak. Ha egy nagy ország, egy olyan birodalom, mint Oroszország, a saját országában nem tud rendet tenni, akkor háborúra van szüksége. Mert mi a csecsen háború? Mi van a Dnyeszter-menti Köztársasággal és Abháziával? Ez már mind ezerszer megtörtént. Ukrajna csak a gőz kieresztésének egy sokkal nagyobb formája, és a helyzet még súlyosbodik, mivel senki nem tudja, hogy hogyan zárják le a konfliktust. Hogy jön ahhoz Putyin, hogy még megvédjék? Hányan haltak már meg mindkét oldalon? Mi szolgálja itt az orosz érdeket? Putyin az utolsó, aki ezt teszi. Hiszen embereket ölnek! A sajátjaikat is, azokat is, akiket védeni akartak.
