Idén már ötödik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a legjobbnak járó Margó-díjat. Lassan hagyomány, hogy a Könyvesblogon interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Nemes Péter, Novics János és Mesterházy Balázs után most Jassó Judit válaszait olvashatjátok, akinek Kaszt című novelláskötetében a kapcsolataink mindennapi küzdelmei jelennek meg. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 10-én az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Tudatosan kell írni. Az ihlet sajnos nem elegendő ahhoz, hogy egy történetnek eleje, közepe és vége legyen. A szöveg működőképességét számomra a tudatosság adja. Hiszek a kreatív írás eszközeiben, egy írónak egész alkotói életében érdemes magát képezni, ezért jelenleg egy dramaturgiai kurzusra járok, hiszen rengeteg tanulnivalóm van. A szépirodalmi jellegű szövegek mellett zsánerírással is foglalkozom, és ez a kétféle eszköztár oda-vissza hat. A zsánerek által támasztott követelmények hozzásegítettek ahhoz, hogy a rövidebbek után 10-15 könyvoldalnyi, szépirodalmi szövegeket írjak. A kötetemben helyet kapott az egyik ilyen terjedelmesebb, Szíjat hasít című novellám, ami egy olvasói vélemény szerint „színtiszta remeklés”. A visszajelzések az egész alkotói folyamat során nagyon fontosak, bétázók, alkalmi olvasók és persze a szerkesztő részéről is.
Jassó Judit: Kaszt
Fiatal Írók Szövetsége, 2019, 2200 HUFMi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A Kaszt első változatát, benne 17 novellával 2015-ben állítottam össze az akkori JAKkendő-pályázatra. Később ezt mutattam meg a szerkesztőmnek, Tinkó Máténak, majd hosszas eszmecserélés, tervezés után a szövegek felét kivettem és újabbakat írtam, így a megjelent Kaszt 18 novellát tartalmaz, tehát több újat, stílusban és témában is. A stílusom sokat változott, alakult az elmúlt évek során, már nem írok annyira lilagőzösen, mert már tudom, hogy miről szeretnék novellázni. A kötet alapötletét a napi tapasztalatok adták, az, ahogyan bezárkózva, és szó szerint is kasztokban élünk, csak mondjuk, ezeket családnak hívjuk, vagy másfajta, pozitívan felcímkézett csoportnak és úgy teszünk, mintha nagyon is élveznénk a fullasztó bezártságot. Pedig megnyomorodunk, tönkremegyünk tőle. A kasztban élés egy „sikeresen” átörökített minta a társadalmunk szerveződésében. Hiányoznak a kérdőjelek, sokszor mindent elfogadunk úgy, ahogy az előző generációk csinálták. Azt is vizsgáltam, van-e kitörési pont. A végén pedig rádöbbentem, hogy milyen sok és sokféle halált írtam meg. Pedig a tragikus lezárással, az elbukással semmi problémám nincs, ha szervesen következik a történetből. Csak mégis, mindez összességében megrendítő tapasztalat volt számomra.
Mit vártál az első könyvedtől?
Szerettem volna, ha egyáltalán olvasókat szerez, és elolvassák az ismerőseim is, akik eddig a Facebook-on követték figyelemmel az írásaimat. Nagyon örültem, hogy többen érdeklődtek iránta, várták a megjelenést, megvásárolták a kötetet és vissza is jeleztek az olvasottakkal kapcsolatban, akkor is, ha kevés idejük volt család és munka mellett. Ezért nagyon hálás voltam, és megtiszteltetésnek éreztem. Másrészt figyelem a moly.hu-n megjelenő értékeléseket, és érkezett már üzenet a Facebook-on is, ami azt jelenti, hogy az olvasók hallanak a kötetről, vagy belefutnak a neten egy ajánlóba, és kedvet kapnak az olvasáshoz. A szakmai kritika még várat magára, bennem nagy a kíváncsiság, milyen viszonyulást alakítanak ki a kötettel.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Tökéletesen igaza volt múltkoriban egy olvasónak, hogy lehetett volna kompaktabb minden Kaszt-novella, ami inkább az újakra jellemző. Egyetlen mentségem, hogy az írások több éves időszakból származnak. Most már tudok kompaktabb szövegeket írni, régebben pedig arra voltam büszke, hogy például megírtam a kötetben is szereplő Schrödinger macskája című novellámat, ami egyetlen mondatból áll öt oldalon keresztül. 2015-ben Krasznahorkai hosszúmondatai bűvöltek el, ezért kísérleteztem vele magam is.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Mentoromként tisztelem Szil Ágit, aki évek óta segít eligazodni a szépírás területén. A szerkesztőm, Tinkó Máté filoszként, esztétaként is segített a közös munka során, és így volt előttem egy mérce, aminek meg kellett felelnem íróként.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Meghatónak találom, ha olyanok írnak, akiket nem ismerek. Megosztják velem a benyomásaikat, sok sikert kívánnak, várják a következő kötetet – ezek borzasztóan inspiráló dolgok. A Kasztot még a párom is elolvasta és összességében tetszett neki, pedig tőle távol áll a szépirodalom.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Az első igazi regény, amit magamtól fedeztem fel húszéves koromban, John Updike Nyúlcipője volt. A mai napig ő a kedvenc külföldi íróm. Ezzel egy időben találtam rá Szabó Magdára. Updike-ban a lazasága, a természetességet sugárzó írásmódja és a témaválasztása nyűgözött le, egy őstehetség, aki minden görcsösségtől mentesen, tiszta örömmel alkotott. Szabó Magdát a következetes, makacsul kitartó igazságkeresése miatt tisztelem, az első regény, amit tőle olvastam, a Pilátus lett. Megdöbbentően szuggesztív írónak tartom, aki a vért alatt, amit egész felnőtt életében viselni kényszerült, finom, elegáns és jólelkű ember és egy csodálatos nő lehetett. Ez utóbbit teljes mértékben alátámasztja számomra a Megmaradt Szobotkának című könyve.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Párhuzamosan kísér vers és próza. A középiskolai verseim füzetben máig megvannak, saját örömömre írtam. Volt egy Radnótiról szóló kis szövegem, ami 1995-ben megjelent a Lyukasórában, és ezer forint honoráriumot kaptam érte. Ezt egy hosszú kihagyás követte, évekig küszködtem azzal, hogy egyáltalán befejezzek egy prózai szöveget, amellett, hogy folyton zsongott a fejem az új és újabb regényötletektől. 2011-ben Miklya Anna remek versei késztettek arra, hogy visszatérjek a versíráshoz, 2012-ben pedig küldtem belőlük a Kulternek és a HOLMI-nak is. Szerencsés vagyok, mert ez utóbbiban több versem megjelenhetett Várady Szabolcs támogatásával. Majd az első prózai szöveg, amit irodalomnak tartottam, 2014-ben a Hamvasok című novella volt, ezt Jenei Lászlónak mutattam meg, aki készségesen és sokat segített abban, hogy a szöveg elnyerjen egy megfelelő formát. El is küldtem Grecsó Krisztiánnak, aki nagy örömömre megjelentette az ÉS-ben. Az írás egy újabb átdolgozást követően most a Kasztban is közlésre került.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Miklya Anna Eloldozása. Egyszerre nagyon cinikus, kiábrándult és nagyon érzelmes is, és ez a stílus közel áll hozzám. A mostaniak közül Vass Norbi Indiáncseresznyéje, mert élénken érdeklődöm a fiatalabb generációk „szégyentelen nosztalgiázása” iránt, ahogy itt a Könyvesblogon a kötetet találóan jellemeztétek. Nagyon fontosnak tartom, hogy az egyes generációk megtalálják egymással a közös hangot. Fontos ismernünk a fiatalabbakat, hiszen hamarosan ők lesznek a jövő, nekik adjuk át a tapasztalatainkat és tőlük kapjuk a visszacsatolást arra vonatkozóan, hogy mi az, amit jobban csinálhattunk volna. Természetesen a többi könyvre is kíváncsi vagyok, a tízes lista szerzői mind izgalmas témákat és egyedi világokat hoztak magukkal, ami megérdemli a figyelmet.
