Júlia, Oates és Lessing játssza a főbb és mellékszerepeket a mostani Hosszúban. Amiben a legjobb mégis az, hogy Írországban van egy olyan magazin, amely hatalmas lökést adott a kortárs irodalom fejlődésének, és amelynek segítségével a fiatal írók végre a nagy idoloktól eltávolodva kezdték saját magukat összerakni. Meg az is jó, hogy ha valaki még soha, de soha nem olvasott el egy Stephen King-könyvet sem, most már az is tudja, hogy mivel indítson. Meg az is jó, hogy vannak emberek, akik úgy tudnak emlékezni régmúlt dolgokra, hogy nem próbálják szépíteni egykori szerepüket, sem azokét, akiknek életét akaratlanul is egy olyan pályára állították, melyet azok a legkevésbé sem kívántak maguknak.
Miért olyan menő az ír szépirodalom?
Oké, hogy jelenleg nem ez a világ legégetőbb irodalmi kérdése, a Telegraph mégis szuperérdekes cikkben igyekezett utánajárni, mi az oka a kortárs ír irodalom virágzásának. Kezdjük ott, hogy az ír irodalmat nagyon sokáig és még annál is tovább olyan irodalmi géniuszok nevéhez kötötték, mint James Joyce vagy Samuel Beckett. A szigetország fiatal írói azonban láthatólag igyekezni még csak kerülni is a látszatát annak, hogy mindannyian Joyce és Beckett köpönyegéből bújtak volna elő, ami nem a hagyományok megtagadását jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy íróként teljesen más szempontok szerint definiálják magukat. Inspirációjukat így például nagyon sokszor európai és amerikai kortársakból merítik, emellett igyekeznek távol tartani magukat a hagyományosan írnek vélt témáktól:
„You can be an Irish writer but not be rural. You can be an Irish writer but have people watching TV and living in the suburbs, you can be an Irish writer and not have some kind of terrible experience of Catholicism. We’re allowed to move on from all those things.”
A mostani „új hullám” egyik katalizátora a The Stinging Fly nevű irodalmi lap, amely lehetőséget és teret ad a pályakezdő íróknak. A magazin hozta le például Kevin Barry There Are Little Kingdoms című elbeszéléskötetét, amely a Telegraph által megszólított írók szerint óriási hatással volt a fiatal ír szerzőkre:
„I remember reading the first page at a book sale in Dublin,” says Mulvey, “and thinking, this is something really exciting. I was not interested in Irish writing then, as a 25-year-old; I thought it was really boring and repetitive. But Kevin Barry’s stories just totally blew my mind.” People attribute the start of this ‘new wave’ to the financial crash of 2008, but I think it’s no coincidence that Kevin’s book came out around then.”
A teljes sztorihoz kattintsatok ide!
Stephen King-szüzek, figyelem!
A The Oyster Review egy viszonylag szűk, nyilvánvalóan mégis létező olvasói réteget igyekezett megcélozni akkor, amikor összeszedte azokat a Stephen King-könyveket, melyek elolvasásával neki lehet esni az életműnek. A cikk Joyce Carol Oates-szal indít: az írónő egyszer a Princetonon mutatta be Kinget, ennek apropóján pedig akkor gyorsan el is mondta, hogy szerinte a közhiedelemmel ellentétben igenis fontos bemutatni azokat az embereket, akikről mindenki azt hiszi, hogy már ismeri:
„It's commonly said that certain individuals, notably the famous, need no introductions. On the contrary, I think, it's precisely those whom we imagine we know, in broad stereotypical terms, who require introductions.”
A cikkben szót kapott Sherman Alexie is, akinek sráckorában nagyon meghatározóak voltak King regényei; utóbbiak gyakorta az elnyomottakról, a bántalmazott gyerekekről, illetve a természetfölötti erőkről, meg a bennünk lakozó szörnyetegről szóltak, és Alexie rezervátumban felnövő indián gyerekként könnyen azonosulni tudott a főszereplőkkel. A The Oyster Review mindenesetre magáévá tette az író meghatározását, és ennek mentén állította össze a kezdő King-olvasók menüjét. A cikkért ide érdemes kattintani!
„Nő, egyedül, 40. Egy pária”
Az úgy volt, hogy a kis Júlia majd bizonyára megtalálja élete Rómeóját, és ásó-kapa-közösen nyögött jelzáloghitel sem választhatja el őket egymástól. Ööö, vagy mégsem? Szóval, az úgy történt, hogy Júlia már igazi nagylányként mégsem találta meg az ő Rómeóját, és nem azért, mert elvakult karrierista lett volna, vagy vállalhatatlanul rút, hanem egészen egyszerűen így alakult. A társtalanság azonban nem szegte kedvét, de ettől még gyanús, hogy valami baj van Júliával.
Tompa Andrea szuper írásáért a Népszabadság oldalára kell menni!
Kakukkfióka Lessing fészkében
Jenny Diski mindössze 15 éves volt, amikor valamikor a hatvanas évek elején Doris Lessing befogadta. A lány mögött akkor már elég zavaros életpálya állt, erőszakos és megbízhatatlan szülőkkel, öngyilkossági kísérletekkel, és pszichiátriai kezeléssel, Lessingnél azonban otthonra talált. Később ő maga is író lett, pár éve tüdőrákot diagnosztizáltak nála, erről és az ezzel kapcsolatos érzéseiről a London Review of Booksban megjelent esszéiben is többször írt. Ugyanitt jelent meg Why can’t people just be sensible? című írása, mely nagyrészt Doris Lessing és a fia kapcsolatával foglalkozik. Anya és fia alig néhány hét különbséggel haltak meg 2013-ban; egymás melletti házakban éltek, lakásukat egy ajtó kötötte össze. Peter, a fiú alig volt kétéves, amikor Doris Lessing fogta a kezét, másik kezében pedig egy bőrönddel, és abban A fű dalol című regénye első kéziratával, maga mögött hagyta Dél-Rhodesiát, és Londonba költözött. Lessing akkor nemcsak egy országot hagyott el, hanem egy boldogtalan házasságot is, és két idősebb gyerekét, akik nyolc- és tízévesek voltak akkor. Lessing később azt nyilatkozta, ha nem hozza meg ezt a döntését, és nem hagyja maga mögött akkori életét, akkor valószínűleg az ivásba menekült volna:
„I’m very proud of myself that I had the guts to do it,’ she told Barbara Ellen of the Observer in 2001, ‘I’ve always said that if I hadn’t left that life, if I hadn’t escaped from the intolerable boredom of colonial circles, I’d have cracked up, become an alcoholic. And I’m glad that I had the bloody common sense to see that.”
Új életét harmadik gyerekével, Peterrel rendezte be Londonban (a kapcsolata a másik két gyerekével sem szakadt meg), majd később házába fogadta a nehéz sorsú kamasz Jennyt. Onnantól kezdve azonban Peter élete is megváltozott: Jenny megfogalmazása szerint Peternek nagyon nem is volt saját élete, 19 éves kora óta nem dolgozott, nem voltak igazán társas kapcsolatai, alig mozdult ki, a házban tengett-lengett. Később akadtak, akik azt állították, hogy a családi fészekben Jenny volt a kakukkfióka, és Peter életét az ő megjelenése tette tönkre azzal, hogy elfoglalta a fiút helyét a házban:
„Years later, a friend told me that in the past Peter had said to him that ‘the worst thing that could happen to me would be if Jenny became a successful novelist.’ It wasn’t my fault that I was, as papers and magazines have suggested, a cuckoo in Peter’s nest. I know that I was, even if I was not directly responsible.”
Jenny Diski visszaemlékezéseiért a London Review of Books oldalán kell keresgélni!
