Valami népi címmel jelent meg Grecsó Krisztián új novelláskötete, és persze a beszélgetés kezdetén rögtön adta magát a cím, amelyet Szilágyi Zsófia bátornak nevezett. A szerző elmondta, hogy volt egy pillanat az életében, amikor rácsodálkozott a saját származására, és épp azt igyekezett megfogni, hogy neki személyesen mit jelent a népi. Ennek kapcsán pedig elmesélte egy gyerekkori néptáncos élményét, amikor a nagymamája azt találta mondani, hogy „így csak a parasztok táncolnak, és ilyet nem lehet csinálni”. Mindezt úgy, hogy a család tagjai „több generációra visszamenőleg parasztok voltak”.
A mából elmesélve skanzeni állapotként jellemezte Grecsó a gyerekkorát, hiszen még a digitális robbanás és a rendszerváltás előtt gyerekeskedett. A népiség meghatározása ugyanakkor számára mindig is problematikus volt – még akkor is, amikor az adott közegben élt. Mindenesetre fontosak voltak számára az olyan kérdések, minthogy kik vagyunk és számítunk-e. „Ez mindig is érdekes volt nekem, de nem volt ennyire személyes” – tette hozzá.
Míg a népi írók közül sokan úgy tértek vissza a vidékhez, hogy előtte eltávolodtak tőle (Illyés Gyula például egészen Párizsig ment), a fontos sorvezetőnek tekintett Móricz Zsigmond ezzel szemben a népi irodalmi mozgalom elindulásakor attól rettegett, hogy az emberek rájönnek: ő nem paraszt. Grecsó mindössze 14 évesen került el otthonról, sok szegvári dologról így már nem értesült, a nagy beavatások (például a barátokban való első csalódások) elmaradtak. Az elszakadást akarattal csinálta, haragos kamasznak tűnt abban az időben, bár inkább sértett volt – például azért, mert a gimnáziumban azt érezte, hogy nem kapott hasznos tudást az apjától. Ma már persze azt mondja, hogy szerinte jogtalanul haragudott az apjára „a hippiskedés miatt”. Az édesapja annak idején kinézett a szegvári keretek közül, látott egy másik világot, és azt hitte, hogy amit látott, azt el lehet felejteni. Grecsó szerint viszont nem lehet.
Az írás már gimnazistaként fontos része volt az életének, „erős öntudattal” színdarabokat írt, és ma már szerencsésnek tartja magát, hogy olyan közegbe került, ahol nem nyomták el – ennek eredményeként pedig bemutatták, bármilyen rossz színdarabot is vetett papírra. „Aki azt most elolvassa, önbizalmat meríthet belőle” – biztatta a mai kamaszokat. Szerencsésnek nevezte azt is, hogy még a szegedi egyetem előtt elvégezte a tanítóképző főiskolát, így kialakult egy kritikai szemlélete, megismerkedett a kortárs irodalommal, nem utolsósorban pedig nagyon megbecsülte, hogy egyetemista lehet Szegeden.
Elhangzott az is, hogy mostanában sok Nagy Lászlót olvas, vele kapcsolatban pedig fontosnak tartotta kiemelni a végtelen hitet abban, hogy az írás által meg lehet váltani a világot. Régebben ezen mosolygott, most viszont már irigykedve gondol rá, mivel jó lehet hinni abban, hogy az írása valami kicsit „belemasszíroz a világba”.
A kötet írásai ciklusokba rendeződnek, ezek között van a Fehérben fehér című is, amely eredetileg a kötet címe lett volna. A „fehérben fehér” amúgy egy alföldi hímzésfajta, és Grecsó szerint hihetetlen alázatot sugall az egész munka, hiszen a végeredmény tulajdonképpen alig látszik. A Fehérben fehér ciklus alcíme pedig Parallel történetek lett (azért nem Párhuzamos történetek, mert azt Nádas Péter már belakta).
Grecsóban amúgy írás közben összeértek a karanténélményei (például az az értelmiségellenesség, ami a „Menjetek el kapálni!” felszólításban csúcsosodott ki), és azok az általa olvasott tanulmányok, amelyek a negyvenes évek második felében történteket taglalták. A bírósági jegyzőkönyvekben például előbukkant az egyik főagitátor neve, ő pedig egyszer csak rájött, hogy ismeri ezt az embert: jóságos bácsikaként emlékezett rá, aki örökké a parkban pipázott. „A történelem ott van a pórusaimban” – vonta le a következtetést.
A szerző felolvasott egy részletet a kötetből, amelynek sugárkezelésre várók a hősei – ez a szöveg, bármilyen furcsán is hangozzék elsőre, a boldogságtörténetek között kapott helyet. „Remélem, hogy a ciklusokon átível valami derű, és valami kimosolyog a nehéz helyzetekből” – mondta. A kötet egy másik ciklusában (Istennek nehéz) ugyanakkor a kozmikus magányt akarta megírni, ami sokaknak sajátja. Szerinte ugyanis mások sorsával nem lehet semmilyen módon azonosulni, és gigászi mód egyedül vagyunk.
Grecsó Krisztián két olyan regényt említett, amelyek hatását elsőre ő maga sem vette észre, mégis folyamatosan dolgoznak benne, és ebben a kötetben is fontos szervezőelvként jelentkeznek. Ez a két könyv Ottliktól az Iskola a határon (a beavatottság és a civil lét átélhetetlensége miatt), a másik pedig Kertész Sorstalansága (különösen az a vonása, hogy miként lehet az ember önmaga ellensége a győztesekkel szemben). Az esten elhangzott az is, hogy egyelőre képtelen saját aparegényt írni, ám az apatörténeteiből kis szeletek belekerültek az új kötetbe.
Természetesen sok szó esett a magyar faluról, ahonnan szerinte már hiányzik az állandóságérzés. „A burokvédettség megszűnt” – mondta, a közösségek szétrobbantak. Ennek egyik oka, hogy sokan a magyar falvakból már külföldön dolgoznak, de pusztítónak tartja a dizájnerdrogok megjelenését is a kisfalvakban. A problémák között említette még a kasztrendszer visszatérését. Mindezeken túl megváltozott a nők öntudata, amihez a férfiak képtelenek voltak felzárkózni, ezt a típusú változást képtelenek voltak feldolgozni. Mindent összevetve úgy vélte, hogy egy mostani kis Grecsónak a jelenlegi viszonyok között sokkal nehezebb lenne íróvá válnia – pedig annak idején sem volt könnyű.
