George R.R. Martin: Trónok harca - A tű és jég dala I.
Alexandra Kiadó, 2013, 896 oldal, 3240 Ft
George R. R. Martin tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Trónok harca sorozat gyorsabban halad, mint ő az írással,ezért most, két kötettel a hétrészesre tervezett széria vége előtt összeült a készítőkkel, hogy erről beszéljenek. “Valóban nyugtalanító. Mindjárt beérnek” - mondta. De nem kell aggódniuk Westeros rajongóinak, Martinnak részletes tervei vannak, hogyan lassítsa le a sorozatot, hogy időt nyerjen befejezni a könyveket. A Vanity Fair információban gazdag interjúját fordítottuk le.
- Az HBO-n április 6-án induló negyedik évad a harmadik könyv második felét dolgozza fel.
- A Kardok viharát ketté kellett vágni
- A Varjak lakomája és a Sárkányok tánca című kötetek 3 évadra elegendőek (ezek időrendben párhuzamosan haladnak, össze is lehet vonni őket)
- Mire ezeket leforgatják, talán elkészül a Winds of Winter, majd pár évre rá a Dream of Spring
- A Trónok harcáról minden infó a Comment:com trónügyi szakblogon
Tetszik neked ez a trón?
Nagyon ikonikus lett, az egész világon ezt ismerik úgy, mint a Vastrónt. De ez pont egy olyan eset, amikor David és Dan (D. B. Weiss és David Benioff, a sorozat készítői - a szerk.) eltértek az elképzeléseimtől. Van egy változat, amit egy francia művész, Marc Simonetti készített, na azt úgy tettem fel a Nem is Blogomra, hogy Igen, ez a Vastrón, végre valaki eltalálta.
A sorozaton kívül egyébként ott vannak a játékok, társas, kártya, akciófigurák, ezek közül sok még a sorozat előttről származik. Van egy képes naptár, vannak illusztrált könyvkiadások, sok művésszel dolgoztam az elmúlt években, voltak közöttük, akik csodálatosan dolgoztak, és olyanok is, akik kevésbé csodásan. Többen is nekitfutottak a Vastrónnak, de igazán senki nem találta el. Ez néha eléggé idegesített, arra tudtam csak gondolni, “én nem ezt magyaráztam nekik, ez nem ilyen, de én nem tudom lerajzolni, hát hogy lesz ebből valami?” Végül Marc Simonetti elkapta.
A méretarány a legfontosabb. Az a Vastrón, amiről a könyvben szó van, hatalamas. Óriási. A sorozatban van egy jelenet, amikor Kisujj Aegon ellenségeinek ezer kardjáról beszél, és azt mondja “valójában nem ezer kard, ez csak egy történet, amit így mesélünk.” David és Dan ebből csodálatos beszédet csinált. A sorozatbelin látszik, hogy nem ezer kard van benne, de könyvbeliben viszont igen, talán kétezer is! Először fel kell menni egy meredek lépcsőn, ami ronda, ferde, asszimetrikus. Ez a másik veszélyes a tüskék miatt, de megvan a szépsége, az egyensúlya. A könyvben kovácsok építik össze, nem bútorasztalosok, mert ez a győzelem szimbóluma, és tudod van egy ilyen üezenete is, hogy “elvettem emberektől a kardjukat és összekalapáltattam őket, hogy a seggemet pihentessem rajta”.
De általában is minden nagyobb a fejemben. Nekünk van a legnagyobb hangszigetelt stúdiónk Európában, az írországi Paint Hall. Valóban hatalmas, a díszletek is hatalmasak, de mégiscsak díszletek. Én a Szent Pál székesegyházra gondolok a fejemben, a Westminster katedrálisra, és egy akkora trónra, ami betöltene egy akkora termet. Az egész stúdióba nem férne be egy akkora trón, mint amekkorát elképzeltem. Na, ilyen kompromisszumokat kell kötni.
Bármit elképzelhetek, amit csak akarok, hatalmas és színes dolgokat, ezer szereplővel. Amikor tévésorozatot csinál az ember, akkor praktikus szempontokat is figyelembe kell venni. Meg kell építeni ezeket az óriási tereket, vagy megcsinálhatóak CGI-vel? Ha ezer főre van szükséged, ki kell castingolni ezer főt, de legalábbis megrajzolni CGI-vel őket. Mivel sokáig dolgoztam Hollywoodban, tisztában vagyok a másik oldallal is, felvehetném a producer feliratú sapkát. De ilyen kihívások mellett, mint amikkel szembesültünk… Azt hittem, ezt a sorozatot nem lehet képernyőre vinni. Soha nem gondoltam volna az írás közben, hogy ennyire jól fog mutatni a képernyőn.
Ezért is adtam fel Hollywoodot a kilencvenes években. Olyan műsorokon dolgoztam, amik könnyű szerrel megvalósíthatóak lettek volna, de senki nem vette a fáradságot hozzá, úgyhogy azt mondtam, a fenébe az egésszel, írok valami gigantikusat, ami soha nem lesz megcsinálva. Ez az élet iróniája, hogy pont ezt viszik képernyőre, de szerencsére Dan és David szenved a problémákkal, nem én.
Amikor 1991-ben nekiálltál, tudtad már, hogy ez nem egy regény lesz, hanem egy folyam?
Először az első könyv első fejezete jutott az eszembe, amikor megtalálják az óriásfarkas-kölyköket. Ez a semmiből jött, egy másik regényen dolgoztam és egyszer csak beugrott, annyira élénk volt, hogy azonnal le kellett ülnöm megírni. És amikor leírtam, jött szinte azonnal a következő fejezet. Ez az a rész, amikor Ned arra tér haza, hogy a király halott, ekkor jöttem rá, hogy mit is írok. Addig nem tudtam, novella lesz ebből, regény lesz-e, Branről fog-e szólni vagy nem. Ott, akkor, amikor leírtam a második fejezetet és nézőpontot váltottam, eldőlt minden. Azzal, hogy bevezettem az új elbeszélői pontot, tudtam, hogy nagyobb könyvet kezdtem írni. És ahol van két nézőpont, ott van három, négy, öt is, satöbbi. Már a harmadik vagy a negyedik fejezetnél tudtam, hogy ez nagy munka lesz.
Eleinte úgy gondoltam, trilógia lesz, és így is adtam el az ötletet. Három könyv, Trónok harca, Sárkányok tánca, Winds of Winter, ezek lettek volna az eredeti címek, meg is volt az elképzelésem a három részről. A fantasyt amúgy is uralták a trilógiák a hatvanas évek óta. Tolkiennél kezdődött minden, ő egy regényt írt A gyűrűk ura címen, de a kiadója szerint túl hosszú volt, elharmadolták, trilógia lett belőle. Robert Jordan törte meg ezt Az idő kerekével, de szerintem az is triógiának indult csak túlnőtt azon, és az emberek elkezdték elfogadni, hogy léteznek mega-regények is. Erre én '95 környékén jöttem rá, amikor volt több mint 500 oldal kéziratom és még közel sem jártam a történet végéhez. Akkor először quadrológiára módosítottam az elképzelésemet, aztán 6 könyv lett belülőlük, most úgy tűnik, hét lesz. Remélem, befejezem a hetediknél.
Valójában soha nem is volt trilógia, ez egy nagy regény, egy történet, ami nagyon, nagyon hosszú. Ha kész lesz, kiadják díszdobozos kiadásban, és ha 20 vagy 100 év múlva bárki elolvassa, egyben fogja elolvasni. Elkezdik az elsőnél és az utolsónál fejezik be, és ugyanúgy el fogják veszíteni a fonalat, ahogy én is elvesztem néha.
Nehéz váltogatnod a helyszínek között? Írsz egy jelenetet, amelyik Deresben játszódik, aztán egy jön egy Daenerys fejezet, teljesen máshol…
A legelején, '91 nyarán csak a Daenerys rész volt. Tudtam, hogy egy másik kontinensen van, hogy van egy térképem, amelyiken ő nincs rajta emiatt. Westeros térképét már akkor megrajzoltam, és tudtam, hogy ő elmenekült, hogy ő valahogy távol van a rendszertől. Ezt a módszert Tolkientól vettem, ha megnézed A gyűrűk urát, minden Bilbó szülinapi bulijával kezdődik a Megyében. Nagyon kicsi a fókusz, bele van kötve egy térkép a Megyéről a könyv elejébe, azt hiszed, erről fog az egész szólni. Aztán elmennek onnan, kilépnek a Megyéből, ez már magában nagyszabásúnak tűnik akkor, de a világ csak egyre nagyobb és nagyobb lesz, egyre több szereplővel, aztán a csoport szétválik. Ezt a rendszert vettem át a Trónok harcába, ott minden Deresben kezdődik. Mindenki itt van, itt találkoznak, aztán külön-külön elindulnak. De Daenerys történetét tudtam előre, mert ő eleve külön volt, mintha Tolkien Bilbó mellé berakott volna egy Faramir-fejezetet a könyv elejére.
Közben pedig Daenerys szorosan kapcsolódik a deresi történésekhez mert ő a Targarien család utolsó tagja. Átfedéseket látunk. Daenerys házasodik, Robert erre a hírre reagál a fenyegetéssel.
Sokat ugrálsz az időben és gyakran tartod bizonytalanságban az olvasóidat. Az elején azt látni, hogy mi lehetett volna a történetből, ha Bran lenne a főhőse, de az egész egy beugratós bizalomjáték közted és az olvasók közt.
Szerintem az ember azt írja, amit olvasni szeretne. Mindig is olvasó voltam, falánk olvasó a Bayonne-i gyerekkorom óta. George, a könyvkukac, mindig így hívtak. Szóval sok történetet olvastam életemben és ezek közül sok mélyen hatott rám. Másokat öt perccel a könyv lerakása után elfelejtettem, de megtanultam értékelni a kiszámíthatatlanságot a könyvekben. Semmi nem untat jobban, mint amikor tudom mi lesz a következő fejezetben vagy a szöveg hátralevő részében, biztos te is ismersz ilyen könyveket. Elolvasod az első egy-két fejezetet, és nem is kell a többin átrágnod magad. Amikor gyerekkoromban anyámmal tévéztem, mindig megjósolta, hogy mi lesz a műsor vége, szinte mindig bejött neki. Persze a legjobb az volt, amikor nem találta el, ha közbejött egy megalapozott csavar. Mert nem lehet csak úgy csavarokat dobálni a történetbe, ha nincs ott helye. Nem azt akarod, hogy az olvasód azt mondja, “na ezt nem vártam volna”, hanem hogy “na ezt nem vártam, de tényleg ott motoszkált már korábban is, voltak jelek itt is, meg itt is… észre kellett volna vennem. ” Engem ez az érzés nagyon kielégít, ezt keresem abban az irodalomban, amit olvasok, és igyekszem beletenni abba, amit írok.
Mint amikor Brantet kilökik, vagy a Vörös Nász? Hogy az olvasó ne érezze átverve magát?
Mindig van feszültség fikció és valóság között. A fikció sokkal rendszerezettebb, mint a valóság, de ezt el kell rejteni. El kell rejtenünk az írót és a történetről el kell hitetnünk, hogy igaz. A legtöbb történet túlságosan szerkesztett, túlságosan ismerős. Ahogy olvasunk, tévézünk, mozizunk, tele leszünk elvárásokkal, hogy hogyan is folytatódjon a történet, általában olyan okokból, amiknek semmi közük nincs az adott műhöz. Mondjuk elmegy az ember moziba, Tom Cruise a film főszereplője. Ez a Tom Cruise nem halhat meg az első jelenetben, mert ő a sztár, nem igaz? Ő végig fogja vinni. Vagy mondjuk tévézel, és az a sorozat címe, hogy Castle. A Castle nevű szereplő eléggé be van biztosítva. Itt lesz jövő héten, meg azutáni héten, meg még sokáig.
Ideális esetben ezt nem tudnánk. Érzelmileg jobban át tudnánk élni, ha nem lenne ilyen, úgyhogx mindig erre törekszem. Bran az első karakter, akit az ember megismer az előszó után, nyilván úgy van vele, oké, ez most róla fog szólni, ő lesz a főhős. Aztán “Hupsz, micsoda? Ez hogy történhetett Brannal?” Azonnal megváltoznak a játékszabályok, és az olvasó elbizonytalanodik, többé senkit nem tudhat biztonságban. Szeretem, amikor az emberek erről mesélnek, hogy soha nem tudták, ki fog meghalni, ez nem hagyta nyugodni őket. Ezt akarom, hogy benne legyen a könyveimben, mindazokban, amiket írok és amiket olvasok. Azt akarom érezni, hogy bármi megtörténhet. Hitchcock volt az első, aki ezt bevezette, például a Psychóban. A Psycho elején azt hiszi a néző, hogy a nő a főszereplő, róla fog szólni a film, hát nem halhat meg a zuhany alatt!
A könyvek, amiket gyerekként olvastál, vagy a tévéfilmek, amiket néztél, használták ezt a technikát? Az Alkonyzóna például tudom, hogy használta…
Az Alkonyzóna erről volt híres, a csavaros befejezésekről. Nehéz ilyet írni egyébként, emlékszem, dolgoztam a újraindított Alkonyzónával a nyolcvanas évek végén, és a csatorna folyamatosan azzal járt a nyakunkra, hogy több csavar kell. Arra jöttem rá, hogy 1987-ben sokkal nehezebb volt csavaros befejezést írni, mint 1959-ben. A közönség tízezer másik kifinomultabb műsort is látott már. Megpróbáltuk újraírni a klasszikus Alkonyzóna-részeket, például amikor Anne Francis próbababaként bejön a boltba, vagy amikor az a borzalmasan csúnya nő átműtteti magát nagyon szépre. Ha jobban megnézed, ezeket úgy vették fel annak idején, hogy nem mutattak arcokat. A mai közönség ezen kiakadna, ma sokkal jobban kell ezt megírni. A nézők nagyon érzékenyek az ilyenekre.
Talán a Hatodik érzék volt az utolsó, ahol még működött. De az is már tizenöt éve volt.
Igen, ott működött, mondjuk azt nem akkor láttam, amikor kijött. A feleségem, Parris folyton azzal jött, hogy milyen jó a vége, soha nem találná ki az ember, muszáj megnéznünk. Amikor beültünk a moziba, felírtuk egy cetlire, hogy mire tippelünk, mi lesz a vége. Én azt írtam, Bruce Willis meghal. Tudtam, hogy csavar lesz benne, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni a csavart. Na, én nem ilyen csavarokat szeretnék írni, ez majdnem olyan, mintha átverném az olvasót. Én olyan történeteket próbálok megírni, amik tényleg meglepő irányokat vesznek, de a karakterek miatt. Általában olyan karaktereket csinálok, akiknek van húsa, akik nincsenek kibékülve magukkal. Szürkék, szóval van bennük valami kettősség, nem egyértelműen hősök vagy gonoszok. A kedvenc szereplőm, és félre ne érts, imádom Tolkient és A gyűrűk urát, nem őt akarom ekézni, de Boromir a kedvencem, mert ő a legszürkébb az összes karakter közül. Ő szenved a legjobban a gyűrűtől és végül össze is roskad miatta, de aztán hősiesen hal meg. Látod, benne is van jó is és rossz is.
Már korán látszik a kettősség nálad, például amikor Ned lefejezteti a csavargót, de hibázik. vagy amikor Jaime Lannister és Tyrion barátágosak egymással, miután Jaime kilökte Brant az ablakon. Egy másik oldalát látjuk.
Az igazi emberek bonyolultak. Mindig meglepnek a döntéseikkel, minden nap mást választanak. Van egy pici színházam itt Santa Fében, amit nemrég nyitottam újra, és rendeztünk néhány szerzői estét. Pat Conroy dedikált itt pár hete, az egyik legnagyobb amerikai író, az életművének a nagy része abból állt, hogy az apjáról írt. Néha memoárnak, néha fikciónak álcázta, de mindegyik írásából sütött az apjával való traumatikus viszonya. Conroy apja a kortárs irodalom egyik legösszetettebb alakja, erőszakos állat, terrorizálja a gyerekeit, veri a feleségét, de közben háborús hős, kitüntetett pilóta, ilyenek.
Neked tetszik a sorozat kinézetre? A kastélyok, a jelmezek?
Szerintem nagyon jól néz ki a sorozat. Mondjuk ebbe bele kellett kicsit törődnöm, én már '91 óta ebben a világban, ezekkel a karakterekkel éltem, szóval majdnem 20 év elképzelése volt a fejemben arról, ki hogy néz ki, melyik kastély és zászló milyen, és nyilván a sorozatban nem teljesen ugyanolyan. Kell alkalmazkodnia egy kicsit az írónak, de én nem az a típus vagyok, aki azon pörög, hogy “hat gombot írtam le a mellény elején, ezek a Hollywoodi idióták pedig nyolcat raktak rá.” Túl sok ilyen írót láttam, amikor Hollywoodban dolgoztam. A tévé és a film csapatmunka, meg kell engedni minden csapattagnak, hogy hozzák az ötleteiket.
A házaknak különböző stratégiáik vannak a győzelemre. Renly sármot használ, mint Bill Clinton, Ned és Robb tiszteletet, Stannis precíz, de közben imádja a mágiát, Danaerysnek pedig messiási karizmája van. Ezeket látjuk a napi politikában is, a történelemre támaszkodsz, amikor így gondolkodsz?
Semmi esetre sem vagyok történész, de sok népszerű történelmi történetet olvasok. Nem disszertációkat a termény rotációjáról 1332 és 47 között, hanem a népszerű és jó történeteket. A való élet produkálja a legbrutálisabb történeteket, tele meglepő fordulatokkal. Szeretem, ha ilyeneken gondolkodik az olvasó, vagy éppen egy másik oldalt lát, mint szokott. Arra is fel akarom hívni a figyelmet, hogy az értékek is mások voltak. Ez nehéz, mert meg kell értetni a XXI. század emberével, ugyanakkor a szereplők nem viselkedhetnek a XXI. századi normák szerint, mert a középkorban nem így viselkedtek. Nemi és faji egyenlőség, demokrácia, a nép hangja, ha léteztek is, nem a domináns hangok voltak abban a korban. Ha volt valami ötletük, akkor is abban kellett hinniük, hogy Isten kiválasztottjai.
Erős nők vannak a könyveidben.
De küzdenek a férfiközpontú világban, mindig le kell győzniük valamilyen akadályt, ahogy a közép korban is kellett. Voltak olyan erős asszonyok, mint Aquitane-i Eleanor, aki két király felesége volt, de még őt is bebörtönözhette a férje 10 évre, mert idegesítette. Nagyon különböző idők voltak, ez pedig fantasy könyv, úgyhogy még inkább különbözhet.
Melyik stratégia lesz nyerő végül?
Ezzel elárulnám az egészet. Végig kell menned a történeten, hogy lásd.
Nagyon kontrasztos karaktereket hozol össze, mint amikor Jaimie Tarthi Brienne-el utazik, vagy Arya és a Véreb. Tudatosan választod őket egymás mellé?
Hát, a dráma a konfliktusból nő, úgyhogy ha összeválogatsz két szereplőt, akik teljesen különbözőek, csak hátra kell dőlnöd és a nézni a szikrákat. Sokkal jobb párbeszédek és helyzetek jönnek ki így.
Van néhány kottarészlet a könyvekben, például Tyrion fütyüléséhez.
Peter (Peter Dinklage) nem hasonlít a könyvbeli Tyrionra, csak néhány fizikai dologban. Meg fütyül. De jóval magasabb Tyrionnál, és jóképűbb is. Peter egy sármos férfi, Tyrion nem, de amint látja őt az ember előadni, ő lesz Tyrion, működik. Ott van, és tökéletes.
Amikor David és Dan megkerestek, mitől érezted az ötleted biztonságban?
Los Angelesben voltam, és az ügynököm hozott össze minket egy találkozóra. Én úgy mentem el, hogy ezt nem lehet megcsinálni, de nem baj, találkozzunk. Előtte csak egész estés filmekre jöttek ajánlatok, Peter Jackson A gyűrűk urája bejött, és Hollywood így működik, hirtelen mindenki fantasy trilógiát akart csinálni. Szerintem minden szerzőt megkerestek, aki a bestseller listán rajta volt, de az én írásom több mint trilógia. Talán az egész A gyűrűk ura lehet olyan hosszú, mint a Kardok vihara. Nem tudtam, hogy lehet ebből filmet csinálni, persze azzal jöttek, hogy filmtrilógia lesz, mint A gyűrűk ura. Persze pénz úgy lett volna csak, ha az első film sikeres.
Peter Jackson három mozira kapott pénzt, végig párhuzamosan csinálta őket, tudatosan három filmet csinált egyszerre, és tudta, hogy az egészet el fogja tudni mesélni. Az én esetemben elkészült volna egy film, és ha az jó, akkor lehet, hogy lett volna második rész. Nem, soha nem fejeztük volna be a történetet, és ezt nem akartam. Akkor inkább egy se készüljön el.
Szerencsére a könyvek elég jól teljesítettek ahhoz, hogy ne legyek rászorulva a pénzre, így könnyű volt nemet mondani. Mások úgy csinálták volna megy, hogy kiragadnak szálakat, és mondjuk csináltak volna egy filmet Havas Jonról, Tyrionról vagy Branről. De ez sem működik, a szálak összefűzik őket, viszont ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy tévébe meg lehetne csinálni. Ha nem lehet belőle egy film vagy több film, akkor sorozat legyen, de ne nagy csatornánál. Tudtam, hogy milyenek ezek a csatornák, dolgoztam a tévénél, a könyvekben szex, erőszak, lefejezések, mészárlások vannak. Ezt nem lehet pénteken este nyolckor műsorra tenni, ahogy a többi fantasy dolgot. A műsorok, amiken dolgoztam, például az Alkonyzóna is péntek este nyolckor futott, valamiért sokan úgy gondolták, hogy a gyerekek nézik ezeket. De néztem az HBO-n, a Maffiózókat,a Rómát, a Deadwoodot, és arra gondoltam, lehetne belőle HBO-s sorozat. Egy könyv egy évad lesz, és akkor meg lehet csinálni. Szóval amikor leültem Dannel és Daviddel egy munkaebédre, amiből végül munkavacsora is lett, és ugyanezt mondták, akkor azonnal éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk.
Nem tudtam, hogy ez lesz, hogy ők is erre jöttek rá, és az is hatott rám, hogy mindketten írók. Szerintem nekik meg az tetszett, hogy dolgoztam már tévéknél, úgyhogy tudták, hogy nem leszek primadonna író, értettem a változtatások folyamatát a másik oldalról is. De ők is értették az én oldalam, mert mindketten írtak regényeket, és David végigkövette a könyveinek képernyőre vitelét. Szóval kétoldalú a tükör, és ez jól működik.
Láttad, hogy Obama a kedvenc műsorai közé sorolta a Trónok harcát?
Igen és nagyon megtisztelő érzés volt, ez minden író titkos álma, mióta John Kennedy bevallotta, hogy szereti Ian Flemming regényeit. Ezért született meg James Bond, eredetileg egy obskúrus kis regénysorozat volt, átlagon aluli eladásokkal, aztán hirtelen minden háztartásban tudták, ki az az Ian Flemming. Azt mondjuk nem tudom, Obama olvas-e engem, vagy csak a sorozatot nézi, de az lenne az igazán menő.
Nem érzel a sorozat miatt olyan nyomást, hogy hamarabb be kéne fejezned a könyveket?
Egy kicsit rátesz a nyomásra, de az van amúgy is. Amint egy sorozatnak kiadod az első részét, az emberek elkezdenek nyaggatni, hogy mikor jön a következő. Minél sikeresebb a sorozat, annál többet kérdezik, és ettől óhatatlanul nyomás lesz az emberen. A tény, hogy a sorozat is kezd utolérni, ezt megduplázta. Néhány írót ez felpörget, engem nem igazán. Én utálom a határidőket, a karrierem nagy részében igyekeztem elkerülni őket. Az eddigi nagyregényeimet mind szerződés nélkül írtam, a saját ritmusomban, és amikor kész lett, elküldtem az ügynökömnek, hogy “nézd, kész a könyvem, add el”, ő pedig eladta. De ezekre senki nem várt, nem volt előre megadva a megjelenés dátuma, amit nyilván meg kellett volna párszor változtatni, mert nem készültem el. Egyszóval ezeket a saját kedvemre írhattam, kikapcsolódásképpen, és ez bevallom, eléggé hiányzik. Abban a pillanatban, hogy belekezdtem egy megaregénybe, és kijött az első rész, ezt elvesztettem. Talán ha befejezem a Tűz és jeget, majd visszatérek ehhez, hogy senkinek nem szólok, hogy regényt írok, csak csendben megírom és majd odaadom az ügynökömnek, ha kész.
David és Dan azt mondta, most ezért is látogattak meg téged, mert a sorozat elkezdett beérni.
Igen, igen. Aggasztó.
Elmondtad nekik, merre halad a történet?
Néhány dolgot tudnak, elmondtam nekik, mi lesz nagyjából, de az ördög a részletekben van. Nagy vonalakban el tudom nekik mondani, mit írok, de még én sem tudom az apróságokat. Remélem nem fognak teljesen utolérni, a most következő évad a harmadik könyv második felét dolgozza fel. A Kardok vihara című kötet olyan hosszú volt, hogy ketté kellett vágni, de csak két további könyv jelent meg eddig, a Varjak lakomája és a Sárkányok tánca. Ezek három további évadra elegendőek a terjedelem alapján, de a Varjak és a Sárkányok történései párhuzamosan futnak, ezeket össze lehetne vonni és időrendben megcsinálni. Én azt remélem, így járnak el, és akkor mire utolérnek, már rég kiadtam a Winds of Wintert és lesz pár évem befejezni a Dream of Springet.
Talán tarthatnátok évadközi szünetet, ahogy a Mad Menben (Reklámőrültekben) is csinálják.
A Breaking Badben (Totál szívásban) is ez volt. A Spartacus meg előzmény-évadot csinált, ez is egy lehetőség, van anyagunk az előzményhez, ott vannak a Dunk és Egg-regények, amik száz évvel korábban játszódnak, és most adtam ki a Princess and the Queent, ami kétszáz évvel korábban. Szóval van Westeros történetéről elég anyag, ha azt akarjuk folytatni. De nem akarom elkiabálni, ezek fontos kérdések. Ahogy haladunk előre, nőnek a gyerekek, Maisie és Arya egyidősek voltak a történet elején, Maisieből fiatal nő lett közben, de Arya még mindig 11 éves. A könyvekben nagyon lassan telik az idő, a valóságban viszont túl gyorsan.
Majd kialakul.
Igen, de ez óhatatlanul változásokat hoz. Rá kellett jönnünk, hogy muszáj változtatni, akármennyire is büszkék vagyunk arra, hogy a könyvekhez hű feldolgozást csinálunk. A kettő soha sem lesz ugyanolyan. Nem lehet benne az összes szereplő, nem ugyanazokat a mondatokat fogják elmondani. Van az Elfújta a szél film és az Elfújta a szél könyv. Hasonlítanak, de nem egyek. Van három Máltai Sólyom, és azok sem ugyanazok. A Gyűrűk ura most is tök jó példa, a Tolkien-puristák utálják a Peter Jackson-féle feldolgozást, de szerintem ők vannak kevesebben. A legtöbben szeretik a filmeket és könyvet is, akkor is, ha hiányolják Bombadil Tomát. De Jackson elkapta a könyv hangulatát.
Van valami elméleted arról, honnan jön a hatalmas képzelőerőd?
Néha megkérdezem magamtól, miért vagyok az, aki vagyok. Vannak olyan tulajdonságaim, amik még nekem is furcsák. Bayonne-ból, a munkásosztályból jövök, semmi irodalmi nincs a hátteremben. Anyám olvasott néha, bestsellereket meg ilyeneket, apám a gimnázium óta egyet sem vett a kezébe, ebben biztos vagyok. A többi gyerek sem olvasott, hogy én miért voltam könyvmoly, nem tudom. Mintha elcseréltek volna a kórházban. Hogy ez genetika lenne, vagy a neveltetés, nem tudom. Mitől lesz valaki író? Nem tudom. És mitől lesz valaki jó kosaras vagy baseball-játékos? Nem tudom, de abban tuti nincs semmi tehetségem.
Te hiszel abban, hogy csak azokból lesznek jó művészek, akik lelkileg sérültek? Vagy lehet tehetségük ettől függetlenül?
Tudod, ebben van valami szerintem is. Ismerek olyan írókat, akik azt állítják, semmi bajuk, boldog gyerekkoruk volt, rendezett felnőttek, de gyakran gondolkodom azon, hogy hazudnak-e, és csak rejtegetnek valamit. Abban hiszek, hogy a legjobb írók szívből is írnak, nemcsak fejből. Ez velem 1971 környékén történt, kiadtam pár történetet, azt gondoltam, tök jó író vagyok, csak elmondok pár történetet elfogadható módon. De ezek lélektani történetek voltak, olyan dolgokról írtam, amikről semmit sem tudtam, csak elképzeltem őket, valami politikai gubanc, vagy hasonló. '71-ben kezdtem olyan dolgokat csinálni, amiket fájt leírni, olyan történeteket, amikor majdnem felfeded magad, felfeded a gyengeségeidet. Ha nem jutsz el erre a pontra, sosem leszel jó író. Lehetsz sikeres, vagy népszerű, de egy kicsit véreznie kell a szívednek, hogy a következő szintre léphess.
Zavar, hogy a fantasyt nem ismerik annyira el irodalomnak, mint mondjuk a realista külvárosi fikciót?
Egy kicsit igen, de csak egy egészen kicsit, egészen addig amíg nem dörgölik az orrom alá. Sci-fi íróként ehhez hamar hozzászoktam, igazából már sci-fi olvasó tizenévesként. A sci-fi nem tiszteletre méltó, gyakran szemétnek titulálják. Voltak olyan tanáraim, akik azt mondták, “Te nagyon tehetséges és okos vagy, tudsz írni, miért ezt a szemetet olvasod? Miért érdekel ez a szar Superman meg Batman?” De az életem 65 éve alatt látom ezt változni, már sokkal kevesebb az előítélet, mint volt.
Ha visszamegyünk az ötvenes évekbe, az előítéletek sokkal erősebbek voltak a nőkkel szemben, a melegekkel szemben, a feketékkel szemben, ez sokkal jobb lett. Semmi esetre sem lett jó, de lényegesen jobb, mint mondjuk 1956-ban. A sci-fi vagy fantasy műfajokkal szembeni előítéletek is sokkal lazábbak, mint az ötvenes években. Már tanítják az egyetemeken, díjakat nyernek, vannak írók, akik kitörnek a műfajból és az egész szakma elismeri őket. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Abban a pillanatban, hogy felbukkant a publikációs listádon egy sci-fi cím, senkinek nem kellettél. Amikor 1977-ben meghívtak egy írókonferenciára, ami akkoriban elég neves volt, tudtam, hogy a fal elkezdett leomlani. Az előítéletek még mindig megvannak, néha felütik a fejüket, de lassan ki fognak halni. Nem tudom, megérem-e még, de szerintem egy vagy két generáció múlva már sehol sem lesznek. Az igazán fontos kérdés inkább az, kik fognak száz év múlva olvasni?
Az interjút Murányi Kriszti fordította.
