A dél-afrikai labdarúgó-világbaknokság idején, A Litera meccs embere című, egy hónaposra tervezett rovatábaan, a mérkőzések egy-egy érdekes vagy valami miatt nevezetessé vált szereplőjére irányítja az olvasók figyelmét. - Ma Garaczi László van soron.
Kapok egy indítást az ellenfél térfelének közepén, null-nullnál, a nyolcvanadik percben, teljes egészében érzékelem a fizikai és mentális tényezőket, a labdát, a bírót, az összes játékost, mozgással, dinamikával, képességekkel, a megfeszülő inakkal a helyükről lassan fölemelkedő néma, tátott szájú és tarka tömeget a lelátón, mindent, a legkisebb részletig. És látni, nem is látni, tudni kezdem a jövőt, az eljövendő néhány másodpercet, és nem törődöm a zrikálásokkal („messzi van-e még a messzi?”), mert felszívódik a múlt és a jövő, a teljes univerzum, megszűnök, eggyé válok a feladattal, valójában a labda vezet engem, és nem én őt puha, zenei útján a kéveként jobbra-balra dőlő védők között. Nincs megfontolás, akarás, izzadság, csak ez az isteni lendület, ahogy a labda szív, röptet maga fölött, kísérem őt, szeretettel egyengetem az útját, de a dolog maga, ez a spontán dallam, ahogy a kottafej eljut a végső crescendóig, míg a közönség felüvölt, mindez nélkülem történik, nélkülem, mégis velem és általam. Felülről, a magasból látom a kivetődő kapust, a csapkodó, kesztyűs kezeket és mögötte a kapu ketrecét, és anélkül, hogy bármit döntenék vagy ténylegesen tennék, a lehető legjobb tempóban pöckölöm át a labdát a kapus lába közt.
Ezért a pillanatért szeretnék Messi lenni.
Hogy miért nem szeretnék Messi lenni mégsem?
