Három évvel a kortárs magyar költészet leglájkoltabb verseit egybegyűjtő ezt is el (Magvető, 2013) és kettővel egy kézzel rajzolt gyerekkönyv, a Négyeshatos (Magvető, 2014) után új kötettel jelentkezik Erdős Virág. A világító testek rímtelen szövegei mellé 100 saját fotó és 100 GPS-koordináta került, amelyek egymást kiegészítve és egymásra reflektálva rajzolják ki napjaink lerongyolódott, klikkekre szakadt Budapestjét. Ha az ezt is el rímeit tüntetéseken skandálták, az új könyv hosszúmondatai és verstöredékei óriásplakátra kívánkoznak, hogy felhívják a figyelmet az utcasarkon üldögélő problémára, ami mellett akkor is hajlamosak vagyunk elsétálni, ha a szemünkbe világít. A világító testek szocreál irodalom, amelyben a szoc nem a szocialistára, hanem a szociálisra utal, omladozó térinstalláció és keserű városdiagnózis, mintha a My Budapest Photo Project keretében nemcsak a hajléktalan, de a költő kezébe is fényképezőgépet nyomtak volna. A borítót díszítő graffitit azóta lefestették, metafora lett belőle, mint szinte mindenből, ami szembejöhet a Dunakorzó és a nyolcadik kerület között, a kerekét vesztett gurulós bőröndtől a szülészet előtt bagózó kismamáig. Erdős Virágot Budapesthez való viszonyáról, az írástudó felelősségéről és az egymással érintkezni képtelen terekről kérdeztük. ( Fotó: Valuska Gábor)
Erdős Virág: világító testek - 100 kis budapest
Magvető, 2016, 224 oldal, 2990 HUF
A legszembetűnőbb dolog a világító testekkel kapcsolatban, hogy mennyire más, mint az előző felnőtteknek szánt versesköteted, az ezt is el.
Igen, és emiatt biztos vagyok benne, hogy hatalmas csalódást fog okozni mindenkinek, aki az ezt is el egyszerűbb, hagyományosabb és látványosabb verseire volt ráállva. Pedig szerintem csak a megszólalás módja változott, kicsit talán összhangban azzal, ahogy a körülöttünk lévő világ. Amikor hirtelen rád kattintják a zárat, akkor először reflexszerűen dörömbölni kezdesz, kiabálsz és megpróbálsz minél nagyobb zajt csapni. Ez volt az ezt is el. Aztán egy idő után elcsendesedsz, elkezdesz gondolkodni azon, hogy mégis hogy a fenébe jutottál ide, és főleg hogy hogyan lehetne innen kijutni. Tapogatni kezded a falat, mondjuk így. Kábé ez a tapogatózás a világító testek.
Bizonyos elemei a Lenni jó (Magvető, 2000) világát idézik, ám azok a dolgok, amiken 2000-ben még lehetett nevetni, vagy legalább kínunkban mosolyogni, ma már egy kicsit sem tűnnek viccesnek.
Témáját tekintve a Lenni jó (2000) és az azt követő Másmilyen mesék (2003) ugyanarról próbált beszélni, mint amiről később az ezt is el és a világító testek, csak még más oldalról közelített. Ott a saját, jól kipárnázott kis középosztályi életem terein belül próbáltam meg láthatóvá tenni azt a nagy adag közönyt, önzést és elzárkózásra való hajlamot, ami a mostani, kiélezett társadalmi helyzetben szerintem abszolút törvényszerűen termelte ki a maga áldozatait. Az ezt is el és a világító testek viszont már magukra az „áldozatokra” figyel – márpedig az ember a saját hülyeségén még szívesen viccelődik, de a más baján már nem annyira. Pláne úgy, hogy ezek a bajok nem valamiféle természeti csapás, hanem nagyon is emberi döntések, hogy ne mondjam: „választások” eredményeképp álltak elő. Persze nem azt állítom, hogy bármelyikünk személy szerint okolható lenne azért, hogy újra „hálnak az utcán”, és egyáltalán, hogy a mai Budapesten, a mai Magyarországon ilyen elképesztően sokan élnek nyomorban, jogfosztottságban és kirekesztettségben, de az, hogy az idáig tartó időszakot mi magunk mégiscsak jó pozíciókból indulva, relatíve kényelmes körülmények között és többé-kevésbé „gondolkodó emberként” csináltuk végig – magyarán hogy cirka huszonöt éve „megyünk el” egymás mellett az utcán –, szóval ez azért mégiscsak felveti a személyes, de legalábbis generációs felelősségünk kérdését. És mindezt mondjuk igazán őszintén és kíméletlenül végiggondolni tényleg nem valami nagy mulatság.
(esélyegyenlőség)
itt mindenki
gurulós bőröndöt húz ő is egy
gurulós bőröndöt húz csak ennek
nincs kereke
47.4978899347, 19.0477797389
A kötet nagy részében leginkább az otthonod, a nyolcadik kerület és környékén mozogsz, figyelsz, érzékelsz. A perspektívád sokszor térdmagasság alá esik, olyan, mintha úgy sétálnád végig a privát Budapestedet, hogy közben folyamatosan lefelé nézel. Milyen a viszonyod a várossal?
Egy Garaczi-interjúban olvastam, hogy ő a regényeket megelőző kisprózáival tulajdonképp próbafúrásokat végez. Ez tetszik, úgyhogy lopom: ez a száz kis-budapest vers részemről megannyi próbafúrás és gyors-analízis – látszólag csak a városról, de valójában úgy ámblokk a komplett közös életünkről. Nem azért nézek lefelé, mert az a perverzióm, hogy minél szarabb, minél mocskosabb, minél „földközelibb”, annál jobb, hanem mert minden tekintetben a dolgok mélyére szeretnék látni. Mondjuk egyelőre gőzöm sincs, hogy mi ez az egész, maximum gyorsreagálású teóriáim vannak. Bár azt azért erősen ambicionálom, hogy ezek a sugalmazott teóriák minél biztosabban átmenjenek.
Mennyire azonosulsz a térrel, ahol élsz? Van például kerületi identitásod?
Szerencsés vagyok, hogy pont a nyolcadik kerületben lakom, mert itt egyelőre még nincsenek végérvényesen leosztva a terek. Legalábbis még folyik a harc. És ebbe a harcba még, ha szimbolikusan is, de be lehet szállni. Amikor úgy mész végig a Diószeghy Sámuel utcán, hogy tudod, hogy itt napokkal ezelőtt kilakoltatások zajlottak, akkor azért egy pici méltóságot ad a tudat, hogy ugyanazon a napon AVM-es (A Város Mindenkié – a szerk.) fiatalok üldögéltek a küszöb előtt és mindenféle retorziót bevállalva próbálták meg feltartóztatni a kerület mélyen rasszista és szegényellenes városrendezési koncepciója jegyében eljáró végrehajtót…
Abból, hogy az ezt is el után egyfajta kulturális megmondóember szerepet próbáltak rád erőltetni, egyenesen következik, hogy az új kötetben ennyire mást csinálsz?
Sokkal több ilyen jellegű szerepajánlatot utasítottam el, mint amennyivel éltem, úgyhogy ebből a szempontból nyugodt a lelkiismeretem, bár az a – nyilván nem feltétlenül a „költői kvalitásaimnak” szóló – felhajtás, ami egy ideig körülvett, kétségtelenül megviselt. Főleg, mert mindez a kortársaim egy részének ideges értetlenkedésével, sőt, kicsit a „megesett lánynak” szóló megvetéssel is együtt járt. De ennél sokkal jobban bánt, hogy ez alatt a viszonylag felfokozottabb időszak alatt milyen „alacsony hatásfokkal” tudtam jó ügyek képviseletére használni az arcom. De nincs mit tenni, az ember nem képes kibújni a bőréből, és az introvertáltságnak azon a szintjén, amin én vagyok, az ember nehezen tud ügyesen bánni az akárcsak pillanatokra is rá vetülő reflektorfénnyel. Úgyhogy jobb híján azzal vigasztalódom, amivel a kényelmes és gyáva költők inkább fényezni szokták magukat: az én igazi fegyverem a billentyűzet, nem pedig a bömbi.
(loft design)
a villanyoszlopon egy pici ajtó
az elektromos szekrény mellett egy fekhelynyi
klórmészpor
47.4896548932, 19.0898099542
Számodra mi a siker mértékegysége?
Ha a sikerességet a legcsekélyebb mértékben is értéknek fogadom el, akkor ez azt jelenti, hogy létezik olyasvalaki, akinek meg szeretnék felelni. Sikeresnek lenni végül is annyit tesz, mint beteljesíteni a várakozásokat. Én pedig az ég adta világon senkinek a várakozásait nem szeretném beteljesíteni és senkinek se akarok megfelelni, se az olvasóknak, se a kritikusoknak, egyes egyedül csak az igazságnak – bármilyen hülyén hangzik is. Még maximum Jézusnak, de neki is csak azért, mert szemét módon elbántak vele.
Az ezt is el után arról beszéltél, hogy a versekben megjelenő poétikai nonszensszel arra az etikai nonszenszre akartál reflektálni, ami körülvesz minket. A világító testek versei szinte már dekonstruktivisták, verssorok vannak, töredékek, ellopott mondatok, tele nagyon erősen működő költői képekkel. Ebben a repedezettségben, ami nemcsak a szövegekben, de a melléjük került fotókon is megjelenik, van tudatosság? Azért hullott darabjaira a vers, mert közben a város is szétesik?
Azt remélem, hogy ez a kötet nem áll meg a romfeltárás szintjén, semmilyen értelemben sem „esztétizálja” a romokat, pláne nem „dekonstruál”, hanem egyszerűen adottságnak veszi ezt a szétvert és kifosztott, pusztítás utáni tájat. Konstatálja, hogy ez itt már kábé a Feleségverseny (Spiró György regénye - a szerk.) Budapestje, és nem hajlandó azzal vigasztalódni, hogy a Taraliget lakóparkban milyen szépen nő a fű. Senki se gyúr csak az egyik vádlijára és hagyja elsorvadni a másikat, vagy ha igen, akkor az önmaga ellensége. Az egyenlőtlen fejlődés nem átmeneti sajátosság, hanem a legkomolyabb válságtünet, pláne ilyen minimális területen, mint amilyen minimális területen mi élünk. A világító testek pont ennek az itt és most zajló válságnak a konkrét, térhez és időhöz kötött megnyilvánulásaiból szeretne egy-egy érzékletes képet felmutatni és a képek kapcsán érvényes állításokat megfogalmazni. Ha te „darabjaira hullott versekről” beszélsz, akkor valamit sajnos rosszul csináltam, mert az kifejezett szándékom volt, hogy ezek külön-külön mind-mind egyben lévő, koherens képek és világos, egyértelmű állítások legyenek.
(live escape game)
se kód
se kulcs
se segítség de még egy lakhatatlanságig
horrorisztikus
pince se viszont a
feladvány megoldva
kint vagy
47.4983578063, 19.0699971467
Kép vagy a szöveg volt előbb?
Párhuzamosan gyűltek a képek és a szövegek. Olykor kitűztem magamnak a városban egy-egy konkrét úticélt, de leginkább szabad portyázással telt az anyaggyűjtés. A zsákmányt aztán hazahordtam, a fotók közül kiválogattam a használhatókat, a jegyzeteimet pedig átírtam nagy, A/3-as kartonokra, amik mostanra már kis túlzással stócokban állnak a polcomon. Az viszont, hogy mit fotózok le, illetve hogy miből lesz később vers, az – egyetlenegy megkötésen túl –, majdhogynem esetlegesen alakult. A város a személyes életterem is, úgyhogy gyakorlatilag bármi, ami bármilyen helyzetben, bármely körülöttem lévő emberrel történik, az bizonyos értelemben mind-mind „Budapest” – és ez azért koncepciónak nem lett volna túlságosan erős. A tényleges témaválasztásban leginkább az a határhelyzet segített, amit kijelöltem magamnak, és amihez próbáltam következetesen ragaszkodni. Végig igyekeztem megmaradni külső szemlélőnek, de olyan külső szemlélőnek, aki igazán „figyel”. Ehhez egy egészen más üzemmódra kellett átállítanom magamat, de ennek az „átállásnak”, úgy gondolom, van egy önmagán túlmutató jelentése is. Én úgy tapasztalom, hogy amikor a város egyik pontjáról rohanunk a másikra, akkor képesek vagyunk elképesztő mértékben szűrni az információkat. Rettenetes skandalumokat veszünk természetesnek, ezért a „figyelő üzemmódra” való átállás már önmagában is egy valóságos érzelmi sokk kockázatát rejti magában. Pláne akkor, ha az ember nem „áll le” foglalkozni a problémával, és ezáltal nincs lehetősége oldani a benne keletkező feszültségen. A könyv készítése során mégis muszáj volt végig ezen a szűk határmezsgyén belül tartanom magamat. Egy-két kivételtől eltekintve nem ültem le emberekhez, nem bonyolódtam beszélgetésbe, hagytam, hogy elsősorban az kezdjen el dolgozni bennem, ami „látszik”. Persze volt, hogy elfogott a kísértés, hogy néhány lépéssel „beljebb” merészkedjek. Például még a könyvben szereplő fotók közé is majdnem bekerült egy kép – mint jellegzetes városi „felület” – egy hajléktalan bácsika karjáról, akit a szállón borzalmasan összecsipkedtek az élősködők. Ez a fotó, vagy akár egy ennek kapcsán keletkező szöveg viszont – a morális dilemmán túl – már határátlépést is jelentett volna, hiszen azt a lélektani pillanatot, amiben a bácsi fogta magát, felgyűrte a karján az ingét és megmutatta nekem a sebeit, hosszú és viszonylag bizalmas beszélgetés kellett, hogy megelőzze. Én viszont most pont azt akartam megmutatni a városból, amit különösebb nekikészülés és szerepváltás nélkül is tulajdonképp egytől egyig mindannyian láthatnánk. Már ha ténylegesen mernénk használni a szemünket.
A dolgot persze az teszi igazán izgalmassá, hogy ez a bizonyos keskeny mezsgye, amin a világító testek versei mozognak, az életünket meghatározó legkeményebb egzisztenciális küzdelmek szimbolikus terepe is egyben. Az, hogy még az utcán sétálunk, vagy már az út szélén ülünk, az egy folyamatosan zajló és bizonyos mértékig mindannyiunkat fenyegető szelekciós folyamat két szomszédos fázisa. És akármilyen triviális szociálpszichológiai közhely, mégis fura megtapasztalni, hogy minél könnyebb átkerülni a túloldalra, annál inkább igyekszünk eltávolítani magunktól a személyes „bevonódás” lehetőségét.
Máshogy látod a várost a fényképezőgép kameráján keresztül, és akkor, ha verset írsz?
A fotózás csak egy könnyű kis kaland az életemben, nyilván majd ugyanúgy megkapom érte a magamét, mint úgy általában mindenért, ami egy kicsit is kívül esik az „író ír” kategórián –korábban például a Négyeshatos című gyerekverskötetemért, amit saját magam illusztráltam, vagy az Énekelt versekért, amelyekhez én írtam dallamot. Ezek ráadásul nem is hagyományos értelemben vett fényképek, javarészt inkább csak jellegzetes városi felületek – a megfelelő szakkifejezéssel: „textúra-fotók” –, amelyek pont az egyneműségükkel ellenpontozzák mindazt, aminek az ábrázolásához az irodalomnak „szemmel láthatóan” egy sokkal árnyaltabb, bonyolultabb és gazdagabb eszközrendszer áll a rendelkezésére. A fotók csak azt látják, ami van, a szövegek viszont reményeim szerint azt is, ami lehetne.
Az (ez a kijelző a) című versben párhuzamot vonsz a technikai adottságait a kötöttpályás közlekedés népszerűsítésének szolgálatába állító BKK-tábla és a kortárs költők közé. Mi a baj a kötöttpályás költészettel? Csak a költészet öröméért verset írni pazarlás?
Nem, csak engem nem nagyon hoz lázba. Én olvasni is olyan verset szeretek, ami „ki akar mozdítani”. Ami akar tőlem valamit, ami meg akar győzni, ami meg akar változtatni, ami le akar téríteni az addigi „kötött pályámról” és egészen új aspektusból akarja láttatni velem a világot. És írni is leginkább ilyen szövegeket szeretnék.
Az ezt is elből egyfajta harci kedv volt kiolvasható, a világító testeknél pedig azt éreztem, mintha szemrehányást tennél nekem, az olvasónak, és már én sem tehetem meg többé, hogy elfordítom a fejem.
Ha közben a soraim közül kiolvasod a saját magamnak tett jó nagy adag szemrehányást is, akkor a többi az oké.
A nyitóversben, a (tájékoztató)-ban azt írod, a kötet időkapszula. Ebből a definícióból a reményt vélem kihallani, azt, hogy minden, ami mostanában történik, csak egy időszakos dolog. Te mennyire vagy optimista?
Hát, ilyen értelemben Pompei is egy időkapszula – nyilván sokféleképpen lehet „túlélni”. Ha a művészet a részvétnek és az együttérzésnek, illetve az ebből fakadó elégedetlenségnek és haragnak legalább a nyomait képes lesz átmenteni a mából azokra a bizonyos utolsó utáni időkre, akkor végül is már történt valami.
Egyébként érdekes, hogy a tiltakozás bejáratott terei még ma is pont a budapesti utcák. Remélem, hogy az éledező októberi protest feeling-hez – ha ezúttal kevésbé direkt módon is – de a világító testek száz kis budapestje révén nekem is sikerül hozzátennem a magamét.
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.
