Hosszú sor kígyózik a Petőfi Irodalmi Múzeum lépcsőin. A váll- és hátitáskákból vaskos kötetek kandikálnak ki. Olvasók érkeztek, hogy az írót köszöntsék. Az írót, akivel tómedreket, hágókat, misztikus tájakat jártak be, aki elkalauzolta őket a Sinistra körzet világába, aki árnyakat, füstöt, levegőt mutatott nekik, s akinek sűrű prózája őrzi még a börtön szagát. Bodor Ádám hetvenöt éves.
.jpg)
Esterházy Péter, Pari Nagy Lajos és Bodor Ádám 2007-ben (forrás: DIA)
A díszterem seperc alatt megtelik, de a vele egybenyitott másikban is hamar fogynak az ülőhelyek. Én a kivetítő közelébe, hótól óvó télikabátomra fészkelek. A termek elsötétülnek. A vászonra Ferenczi Gábor: A barátkozás lehetőségei című filmje vetül. Mozgóképes utazásra indulunk. Bércekkel, kanyargó sztrádával, Zuboly-zenével. („indulj el egy úton…”) A filmre fordított írások finom körsvenket leírva merítenek meg Bodor Ádám novelláinak világában. A Sofőrünk egy rossz napja előzményét, az Egy fülledt reggel sikertelen útszéli bisztrós udvarlása, majd A barátkozás lehetőségei című fejezet felhőtlen, sós tavi fürdőzése után csak az És akkor majd látjuk egymást elválás-történetéből ismerjük meg. A szereplőik – mint Bodornál sűrűn – több helyen vissza-visszatérnek, aztán váratlanul, megmagyarázatlanul eltűnnek. A fények ismét pislákolnak, mi meg gondolatban már valahol Dobrin, vagy a Zangezur hegység környékén járunk.
Szőcs Géza köszöntő soraival folytatódik az este, amelyeket a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkárának távollétében kabinetvezetője, Elekes Botond olvas fel. Levelében Szőcs visszaemlékezik az első, személyes találkozásukra. Bodor Ádám kolozsvári házában kereste fel a Szőcs családot. Anyja halkan a még csak elemista Szőcs Géza fülébe súgta, hogy ez a bácsi a börtönt is megjárta, mert igen derék ember. A levélíró felidézi továbbá a Kolozsváron eltöltött szilveszterestéket, az Utunk szerkesztőségének arcképcsarnokát, majd fél évszázadosnál is hosszabb barátsággal köszönti az emberélete útjának felén járó, a hetvenöt éves Bodor Ádámot.
Szegedy-Maszák Mihály is megoszt egy személyes Bodor-emléket az ünneplőkkel. Arra emlékszik vissza, hogy 1969-ben, 5 Forint 50 fillérért vásárolta meg a szerző első, A tanú című kötetét. Aztán Bodor Ádám, kevéssel sokat mondó írásainak tömörségét méltatja. Balassa Pétert idézve a fegyelem, a feszültség, az arányérzék prózájának nevezi a jellemző, bodori hangot, Az utolsó szénégetők című kötetben összegyűjtött írásokat pedig tárcák helyett a képzelgések műfajába sorolja. Végül arra mutat rá, hogy Bodor megrázó, általa a mai napig nem csökkenő szorongással olvasott művei sajátos, közép-európai történetek.
A méltató sorok után végre a színpadon köszönthetjük a sajátos világot számunkra, olvasók számára újra, meg újra megidéző Bodor Ádámot is. Kérdezője, Szűts Miklós bemelegítő évődésnek először a különleges Bodor-mix receptúráját tárja a nyilvánosság elé. Valamikor, egy hasonló beszélgetés során – idézi fel Szűts, míg az ünnepelt vizet tölt poharába – Bodor Ádám a fele vodka-fele víz keveréket fogyasztotta a pulpituson. Szűts arról is tájékoztat, hogy ezúttal elmaradt a vegyítés. Csak tiszta víz van a kancsóban. Mi indít, mi mozdít meg benned egy írást? – kérdezi először Szűts. Bodor azt válaszolja, elég egy fél mondat, egy hangulat, egy személyiséget rejtő név és akár ennyiből is kibontható egy novella. Majd hozzáteszi, azért ehhez elengedhetetlen számára az erdélyi domborzat, a kulturálisan színes, pezsgő Kolozsvár és az erre rátelepedő diktatúra máig, mélyen benne élő emléke is. Enélkül aligha születhetne meg az összetéveszthetetlen atmoszféra, ami az írásait jellemzi. Vagyis, ha Bodor Ádám Magyarországon éli le életének első négy és fél évtizedét, akkor most valami polgári foglalkozást űzne. Persze érzett egy természetes elvágyódást az anyaföld felé, amelynek dallamai, hangfoszlányai a Kossuth rádió hullámhosszán elértek kolozsvári lakásába, de azt is tudta, hogy az áttelepüléssel ihlető erejét, inspiráló közegét is elveszti. Az indulás mellett szólt mégis, hogy annyira fojtó volt már a román diktatúra légköre, hogy Magyarországra költözését követően jó évtizedig honvágya sem volt és évekig eufórikus érzéssel lépett ki a pesti utcára.
Az est utolsó felvonásaként pályatársak egy-egy rövidprózájának kiválasztásával és felolvasásával köszöntik az ünnepeltet. Erdős Virág egyik kedvenc Bodor-novelláját, a Wolfot olvassa, Vincze Ferenc a Csendes lebukás régebbi, egy bekezdéssel hosszabb verziója mellett dönt. Szilágyi István a fára szegezett, halála előtt egy perccel még gondolkodó férfiról szóló, Az ember című elbeszélést, Dragomán György a vargabélesből kigurult mazsola történetét, a Konyhatitkot ismerteti. Az Esterházy Péter által választott A bojtkészítő című „képzelgésben” a házbizalmi szemszögéből ismerhetjük meg a bojtkészítés misztikus, meglesett folyamatát, Parti Nagy Lajos pedig az Egy jó ápolt testrész című, egy étkezőkocsiban elköltött vacsorát tányérközelből bemutató írást olvassa. A kiválasztott írások mind sajátos karaktert nyernek az olvasó személyén keresztül.
Zárásként Szűts Miklós tétova kísérletet tesz arra, hogy a készülő Bodor-regényről kérdezzen. Innen a párbeszéd:
- Úgy hírlik, már a piacra sem jársz.
- A piacon még nem szóltak, hogy kevesebbet járok. Egyébként biztos te is tudod, hogy erre a kérdésre nem szoktam válaszolni.
- Hát jó, akkor menj csak síelni, vagánykodni. (Mert hetvenöt évesen is síelni jár.) Édes Ádám, Isten éltessen!
Kell-e ennél szebb végszó?
