Novodomszky Évát szemlátomást lehangolta az a beszélgetés, amelyet a Károly körúti Alexandra Házban folytatott Csernus Imrével és két szerzőtársával, Dobai Benedekkel és Tárnok Alfonzzal a Drogma című, frissen átdolgozott közös mű megjelenése kapcsán.
fotó: Valuska Gábor
Szó mi szó, tényleg nem volt egy szívderítő csevej, viszont messze a legérdekesebb, amit a drogok és a kereskedelmi tévék poklát egyaránt megjárt sikerpszichiáterrel hallottam.
Ehhez elengedhetetlen volt a két alkotótárs jelenléte, akikkel 8 éve, a Drogma első változatának megjelenése óta alig találkoztak. A nagy egókkal sohase könnyű: az önálló brandet képviselő, a magyar populáris „pszichiátriapiacon” gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő Csernus Imre sem kedveli, ha vitatkoznak vele, netán ellentmondanak neki, régi interjúiban csak úgy sütött belőle a megvetés elvetemült, ellenvéleményt megfogalmazó riporterekkel szemben. Most viszont hangsúlyozta, hogy nem bociszemű odaadással pislogó, hanem opponáló társakat keresett az íráshoz: a könyvbemutatón pedig nemcsak frissen borotválkozott arcával keltett feltűnést, de viszonylagos visszafogottságával is. Hogy ennek mennyi köze van ösztönlényből egyre tudatosabbá váló személyiségéhez (amit kissé monomániákusan ismételgetett a beszélgetés különböző pontjain), illetve mennyire a nem kifejezetten kiskutya lelkű Dobainak és Tárnoknak, hát nem én fogom eldönteni.
Ők mindenesetre mindent megtettek, hogy a doktor úr ne érezze magát biztonságos, feltétlen hívekkel körbepárnázott akolmelegben: kijelentéseit gyakran megkérdőjelezték, cinikusan kiforgatták, belekötöttek.
A Drogmáról, keletkezési körülményeiről és arról, hogy miért ez Csernus utolsó könyve még többet olvashatsz a Könyves magazinban, amelyet már online is végiglapozhatsz az alábbi linken. Nagy Boldizsár cikkét az 56. oldalon találod.
Nehéz elképzelni, hogyan dolgozhattak hárman együtt (mint kiderült, mindennapos volt az egymás torkának ugrás, későbbi közös munkákat gyakorlatilag kizártak, talán a szakácskönyv kivételével), mert Csernust, hiába állította az ellenkezőjét, szemlátomást idegesítette a kötözködés. Erős kontroll alatt tartotta magát, hiszen új, higgadtabb szerepköréhez nem illett volna, ha nagyközönség előtt egyszerűen leordítja munkatársai fejét, de amikor egy-egy neccesebb beszólogatás után mind hevesebben rázta a lábát az asztal alatt, az a lelkiállapotát tekintve több mint gyanús volt.
Az viszont látszott, hogy - miközben a közönség egy része cinkosan röhögött a demitizáló froclizásokon - alkotótársai érezhetően tisztelték Csernus doktort. Dobai hiteles egyéniségnek nevezte, hangsúlyozta, hogy őt ajánlaná minden drogról lejönni szándékozónak, nem is tudott hirtelenjében más orvost megnevezni, aki megfelelően pótolhatná. A „menekülő ember” definícióját is kritikátlanul átemelte Csernustól, ha valamiben konszenzus volt a három ember között, az ennek a fogalomnak a magától értetődő használata.
Csernus a könyv megírásának motivációiról csak annyit mondott, hogy önmaga halhatatlanságát biztosítandó, faültetés, gyerekcsinálás és könyvírás hármasából a legutóbbit választotta, ez a téma pedig örökkön örökké aktuális. „Drog, drogos az mindig lesz” – mondta. A beszélgetés többször elszakadt a kötettől, hogy mélyebb pszichológiai régiókba repítsen bennünket: az est főszereplője elmesélte például egy visszatérő álmát, amelyben lélekszakadva rohan a Lipót folyosóján, s az álom és a kórház bezárása líraian fonódott össze egy öreg alkoholista páciens halálával, akitől nem volt ideje elbúcsúzni.
Kedvenc kifejezését, a menekülést ezen az esten is rendszeresen használta, mondjuk ezúttal nem hörögte senki arcába vádló tekintettel, mint szépemlékű tévéműsorában. Mindenki menekül, tudtuk meg ezúttal is, a drogos, a szenvedélybeteg, a szerencsejátékos, a munkamániás (ő magát a legutóbbi csoportba sorolta), menekültek a szerzőtársak is, akik egy időben szintén a kábítószer rabjai voltak. Csernus doktorban mindig az volt a szép (vagy idegesítő, kinek mi), hogy ordenáré közhelyeknek vagy tűzről pattant következtetéseknek tudott jellegzetes búgó hangján sajátos bukét, hitelesnek tűnő, egyéni zamatot adni. A hit hegyeket mozgat, mondta, s keveredett azonnal vitába Tárnokkal, pedig kétségtelen, hogy (legalábbis a populáris) Csernus Imre módszerének ez a veleje, az esszenciája, a belé, mint szuperterapeutába vetett hit nélkül próféciája csak néhány kopár sablon, tömény giccsözön. Tárnok egyébként épp azt vetette a szemére, hogy egyénisége miatt sok páciense a drogról épp a lefegyverző karizmájú Csernus Imrére „szokott át” – amit érintett el is ismert, és ma már sok mindent másképp csinál, például előre megszabja, hány alkalommal találkozhatnak. A statisztikákkal viszont nem foglalkozik, számára az, hogy 100 drogosból 98 függő marad, nem releváns: a hit az első, a tények nem makacs dolgok.
A beszélgetés végén került terítékre a legveszélyeztetettebb csoport, a kamaszok, ennek kapcsán a diszfunkcionális családmodell, és a következetlen, hazug és álszent szülők felelőssége. Novodomszky aggodalmaskodott egy kicsit saját, egyelőre kicsi gyereke jövőjét illetően, Dobai pedig újabb bálványdöntögető gesztussal hálát adott az égnek, amiért Csernusnak nincs utódja, mert „szépen beszél ugyan, de lehet, hogy nem úgy él.” Ezek a gonoszkodó fricskák azonban nem szegték kedvét egy idősebb asszonynak, aki a beszélgetés végén hosszasan szorongatta Csernus kezét, szemében meghatott könnyek ragyogtak. Talán az ő gyereke egyike volt azon szerencséseknek, akik befértek a túlélők sovány 2 százalékába. Novodomszky viszont rosszkedvűen távozott, a szedelőzködő közönség arcán (akiknek sajnos nem adtak lehetőséget kérdezésre) is vegyes érzelmeket láttam. A Csernus-gépezet megosztóan, tehát olajozottan működött.
